Figyelni mások érzéseire!

Vegyünk egy hétköznapi példát! A játszótéren eleső, majd fájdalmában síró gyereknek mit mondunk? Nincs semmi baj, menj tovább, ne sírj, nem történt semmi! Pedig neki ott, abban a pillanatban fáj a térde, tenyere, vigaszra vágyik, szeretne a szülőhöz bújni, aki azt mondhatná, tudom, ez most fáj, sírj csak, itt vagyok. Sokszor tudattalanul ejtjük ki a mondatainkat, nem azért, mert rossz szülők vagyunk, e jelenség mögött inkább figyelmetlenség van. A mondataink üzenete, amelyekkel befejezésre intjük a gyereket, az, hogy kímélj meg engem, a szülőt, a fájdalmaid könnyeitől, minél előbb viselkedj úgy, ahogy a baleset előtt, mert nekem kellemetlen, hogy nem tudlak megvigasztalni és bámulnak a többiek.

Emlékszem, erre gyerekként is felfigyeltem, ha nem őszinte vigaszt kaptam, ha a fizikailag jelen lévő felnőtt mégsem volt érzelmileg velem, és nem tudta vagy nem érdekelte, bennem milyen érzések gyűltek össze. Tehát nem lehet a gyereket becsapni, érti, hogy neked jobb, ha ő elfojtja a fájdalmát. Ebből pedig rút dolgok alakulnak ki a lelkünkben, amit felnőttként hosszú folyamatokon keresztül lehet csak feldolgozni és megváltoztatni, mert az ilyen minta kísér és kísért is bennünket.

Ma, amikor már három gyerek anyukája vagyok, és a néhány hete lezajló szülés után még gyakran kérdezgetik tőlem, hogy vagyok, rengetegszer érzem a fent leírtakat, újra. Válaszolok, a kérdezőt mégsem érdekli, ami bennem lezajlik. Ezt többféleképpen is üzenik nekem: van, hogy az illető nem tartja a szemkontaktust, nem reagál a szavaimra, mintha ki sem mondtam volna, vagy közbeszól, de nem arra ad választ, amit mondtam, és a jobbik eset, ha az együttérzés hiányában olyan mondatokkal oktat ki, amelyek még rosszabb lelkiállapotba nyomnak.

Tudom, nem kérhetjük másoktól, hogy mindig figyeljenek a szavaik súlyára, a tetteik, mulasztásaik sokszor nem rosszakaratból vezérelve indulnak, mégis azt gondolom, épp arra lenne ma a legnagyobb szükség, hogy figyeljünk egymásra, akarjuk megérteni, mi zajlik egy másik emberben. Ne csak illedelmesen kérdezzünk valamit, hanem figyeljük és fogadjuk el a választ, hogy az illető ezt gondolja, és hogy érezze, számít! Mit mondjunk? Mégis, mi lenne a helyes, ami nem bántja meg a másikat? Vannak univerzális segítő mondatok. Ilyen például : „El sem tudom képzelni, ez most milyen nehéz lehet neked.” „Együttérzek, ez valóban megterhelő.”

Ha van terünk és elég lehetőségünk egy mélyebb beszélgetésre, kérdezzünk rá, hogy mi a legnehezebb a másiknak, vagy mire lenne most szüksége, hogy jobban legyen. Mondhatunk sok mindent, de semmiképp se olyat, hogy hisz mások is ebben vannak, és mégis bírják, vagy ki kell bírni… Továbbá az sem segítség, ha azzal passzoljuk le a kellemetlen beszélgetést, hogy hisz erős vagy, majd megoldod. Mert bár ez lehet valóban így, és az idő meg az emberi akarat csodákra képes, de ez teher annak, aki épp azt érzi, nincs ereje jobban lenni. Az ilyen mondat helyett kérdezzük meg, mi kellene ahhoz, hogy az erődet tudd mozgósítani?

Rendszeresen gondolkodom azon, hogy otthon, a négy fal közt hallom-e a gyerekeimet, úgy igazán. Megadom-e a férjemnek a figyelmet, amit igényel, és engem hall-e valaki, amikor nekem kellene a másik értékes ideje. Mert Piroska nénitől az utcán, a kisboltban, az ovi folyosóján talán nem kapjuk meg a teljes figyelmet, de kell, hogy legyen egy hely, egy ember, aki a biztonságot jelentő otthonban megadja ezt. A gyereknek pedig a szülő a minta – akkor is, ha már nem a játszótérre járnak együtt.

Miért olyan nehéz ez? Talán mert szélsőségekben vagyunk: a mindent vagy semmiben. Sok esetben mire oda jutunk, hogy megnyíljon előttünk a másik, az is időbe, energiába telik, rengeteg kiskapun kell bezörgetni, mire odajutunk, hogy a lényegről merjünk beszélni. Idő. Ezt kivárni, ezt végigcsinálni már mindkét fél részéről megelőlegezett bizalom, hiszen a cél, hogy erősödjön a kapcsolatunk. Ám, ha csak egyszer nem adjuk meg ezt a kiemelt figyelmet, akkor, amikor azt kérik, vagy arra szüksége van, de kérni nem tudja a gyermek, bizony megeshet, hogy sértődés lesz a vége. S a munkát újra, elölről kell kezdeni. Így nemcsak a bizalom elnyerése, hanem a megtartása is óriási meló. Minden emberi kapcsolat óriási felelősséggel jár. Akkor is, ha ezt nem akarjuk elfogadni, mert azt hisszük, természetesek. Nem bánhatunk bárhogy a másikkal, abban a tudatban, hogy hisz ő hozzám tartozik, ezt megtehetem. Még a hétköznapok sem lehet kifogás arra, hogy semmibe vegyem a másik érzéseit, fájdalmát, de akár az igényeit. Ha lelki egyensúlyra törekszünk, először rá kell látnunk, mire lenne nekünk ehhez szükségünk, kinek a figyelmére vágyunk, hogyan kérjük ezt tőle, és mi kinek adjuk meg, vagy kitől tagadjuk meg.