„Könyörgöm, akasszuk fel!”

Március 26-án ünnepelte volna 91. születésnapját Harkányi Endre, Kossuth-díjas színművész, de már nem érhette meg az újabb évfordulót, mivel valamivel több mint egy hónappal korábban, február 21-én itt hagyott minket. Budapest szívében, Józsefvárosban született 1934-ben, zsidó családban. A vészkorszakban elveszítette a szüleit: édesanyját deportálták, édesapját ukrajnai munkaszolgálatra vitték, ahonnan betegen tért haza, majd rövidesen meghalt. 

A kisfiú egy csillagos házban élte túl a holokauszt nehéz éveit. Mivel nem volt se apja, se anyja, az utcán csavargott, ott találtak rá a filmesek. Utcagyereket kerestek Radványi Géza Valahol Európában című filmjéhez. Akkoriban ezrével kóboroltak Európa városaiban az elárvult gyermekek. Szüleik meghaltak, házukat porrá bombázták vagy súlyos találat érte, így hát bandákba verődve küzdöttek az életben maradásukért. 

Erről szól a második világháború utáni átmeneti időszak egyik legnagyobb rendezőjeként tisztelt Radványi realista filmdrámája, amelyben egy tinédzser fiú, Hosszú Péter (Gábor Miklós) vezette kóbor gyerekekből álló társaság végül elfoglal egy üresnek látszó várat. Miután birtokba vették, derült égből villámcsapásként éri őket a felismerés, miszerint Simon Péter (Somlay Artúr, az előző század egyik nagy férfi színésze), az egykor ünnepelt karmester személyében már van gazdája a romos épületnek. Amikor ez a jó ember segíteni szeretne neki, a csellengők fellázadnak. A bandavezér megszavaztatja a társait: elfogadják az idős ember ajánlatát vagy kössék fel jótevőjüket? Ekkor fütyül egyet, majd üvölt fel a kis Harkányi: 

Gyerekek, gyerekek! Könyörgöm, akasszuk fel!

Bandi maga volt a csoda

Régen – nagyjából harminc éve – bejárásom voltam a Vígszínházba. Ott mindig lehetett interjút készíteni valamelyik színésszel. Kérdeztem a büféslányokat: ki van bent most, kora délután? „Bandi” – válaszolták egyszerre. „Egész nap itt van, a színház az otthona. Most a színpadon van, készül az esti előadásra” – folytatták. 

Tényleg ott volt Harkányi Endre, vagyis Bandika. Kedves volt, vidám és készséges. Megbarátkoztunk. A következő alkalommal már bátran megkérdeztem: miért fontos ennyi időt szentelni egy kis szerepre? Válasz: nincs kis szerep. „Csak szerep van” – magyarázta. „Ha jól építjük fel a figurát, egy pincért is megtapsol a közönség. Ráadásul egy kis szerepen estéről estére változtathatunk. Egyik este lehet morcos egy pincér, máskor bőbeszédű vagy akármi. Én már voltam minden: kisember, nagyember, pincér, boltoslegény, diák, ördög és főeunuch is” – nevette el magát. 

Tizenhároméves volt, amikor szerepet kapott Radványi filmjében. Aztán eltelt tíz év és feltűnt Máriássy Félix Külvárosi legenda című, munkásközegben játszódó alkotásában. Ranódy László szerepet osztott rá a Légy jó mindhalálig filmes adaptációjában. Ezt követően folyamatosan érkeztek a felkérések. Lehet, hogy valaki megcáfol majd, de én nem emlékszem arra, hogy valaha is játszott volna „igazi” főszerepet. Jó karakterszínész volt, aki tényleg mindenben remekelt. Méghozzá abból a már eltűnőben lévő fajtából, akiknek csodálatos hangja volt. Imádták is a szinkronban, kétszáznál is több munkához adta a hangját – sokan nem is tudják, hogy az Oscar-jelölt Macskafogóban három szerepet is leszinkronizált a Pannónia Filmstúdióban. Generációk ismerték meg, de sajnos nem őt magát, hanem „csak” a hangját, amikor Mézga Géza szerepét ráosztotta Nepp József a rajzfilmsorozat első szériájában. Végül készült még két rész, összesen harminckilenc rész. 

Ezután nagyon megszerették a legkisebbek. Ő volt a Kaszáspók a Vízipók-csodapókban, de szinkronmunkát vállalt a Mazsola és Tádé egyik részében, a dr. Bubó figuráját behozó Kérem a következőt! állatserege vagy a Mekk Elek, az ezermester hangjai között is. Ezek mellett feltűnt a Keménykalap és krumpliorrban, a Tündér Lalában és a Minden egér szereti a sajtotban is. Újlipótvárosi lakosként gyakran látták a városrész kávézóiban, a Puppychinóban, a „kutyáskávézóban” még készségesen el is beszélgetett azokkal a pirinyókkal, akik ráismertek kedvenc rajzfilmhősükre.

Itthon maradt

Talán 1965-ban vagy ’66-ban láttam először színpadon. Csiki Gergely Az udvari kalap című darabjában a huszonhárom éves Halász Judit partnere volt. Ekkor már néhány éve a Vígszínház társulatához tartozott, Lenkei Lajos igazgatása alatt (pályafutását a debreceni Csokonai Színházban kezdte, aztán a kérészéletű zenés-táncos teátrumban, a fővárosi Petőfi Színházban folytatta). Nincsenek felidézhető emlékeim, csak egy vicces kis részlet: miniatűr korona volt a fején! Eltelt pár év és Bandika – mindenki így hívta vagy később, a fiatalok már Bandi bácsinak – átigazolt a Mikroszkóp Színpadra, majd a József Attila Színházba.

Számára csak a Vígszínház létezett: még kétszer visszatért, hogy aztán kétszer ott hagyhassa (1993–94-ban a Művész Színház csapatát erősítette). Amikor 2015-ben megszűnt a társulat tagja lenni, napokig címlapon foglalkoztak vele a lapok. Egy kellemetlen fizetéscsökkentési intézkedés miatt haragosan nyilatkozott a számára megalázónak ítélt döntésről. Beszéltem néhány kollégájával, akik azt mondják, akkoriban nagyon megromlott a hangulat a Vígben. Talán ez okozta, hogy megszakadt a kapcsolata a színházzal, ahol utoljára 2016. június 14-én, a Hegedűs a háztetőn rabbijaként, majd mindenkit meglepve, a 2021-es évadnyitón, a kollégáktól elbúcsúzni lépett színpadra. 

Amikor utoljára találkoztam vele, már egyre kevesebbet játszott. Nem akartam a régi, nagy előadásairól kérdezni, az Össztánc, a Képzelt beteg és a Sok hűhó semmiért vígszínházi sikerdarabokká váltak az évek során, ezekről már sokat tudunk. Bandika sem ezekről sztorizott, hanem elmesélt egy privát történetet. Az 1956-os forradalom bukása után barátjával, Garas Dezsővel átszöktek volna a határon. A két pesti srác, akik osztálytársak voltak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, felszállt a szombathelyi vonatra, majd ártatlan naivsággal érdeklődtek: hol van a határ? 

Mivel aznap még utoljára felnyitották a határzárat, mindenki készségesen útba igazította őket. Vonatoztak tovább Kőszegre, a helyiek megmutatták, hol sétálhatnak át a szabad világba. Ott megvárták, amíg besötétedik és hason csúszva elindultak. Sötét éjszaka volt, az orrukig sem láttak. Talán egy óráig össze-vissza másztak, mígnem lámpa gyullad a határon. Az egyik határőr megkérdezte: „hová-hová, srácok? Egy órája figyeljük magukat…Na, most mondják meg, hogy mit akarnak! Átmenni a határon vagy visszajönni? Döntsék el!” A Vígszínház népszerű művésze csak ennyivel konstatálta a jelenetet: „Így aztán itthon maradtunk Dezsővel.”

Szomorú finálé

Bandika csodagyerek volt. Az utcagyerek eldöntötte, hogy színész lesz, már egészen fiatalként játszott is Lakner Artúr kedvelt gyerekszínházába. Rokonai mégis azt szerették volna, ha esztergályosnak áll, de neki nem fűlött ehhez a foga, inkább dacból jelentkezett a Színház- és Filmművészetire. A dacosság végigkísérte az életét. A szakmaiság volt az iránytűje. Nem viselte jól az önjelölt zseniket, a nagy lelkesedéssel kikiáltott „újítókat”. Sokszor megsértődött. Gyakran morgolódott. Mégis szerethető figura maradt. 
 

Én minden szerepnek örülök. Nekem minden, amit csinálok, az bizony szerelem!

– jelentette ki egyszer. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy ebben találta meg gyermekként a kiútat, majd felnőttként az élete valódi értelmét. Rendíthetetlenül jókedvű volt, nagyokat lehetett vele nevetni. Pedig tragédiák kísérték végig az időskorát is: a felesége és a fia is öngyilkos lett. Már tudjuk, hogy halála előtt sokáig volt kórházban, combnyaktörést szenvedett. „Ügyesen felépülök, ez a lényeg. Ha másképpen nézném a dolgokat, meg is halhattam volna. Nincs más választásom, csak a jókedv” – vallotta meg az utolsó interjújában, amelyet Szabó G. László kollégámnak, az Új Szó / Vasárnap szerzőjének adott. 

Senki nem tudja, hogy milyen lehetett Harkányi Endre igazán. Ő abban hitt, hogy a kisemberek formálhatók, hiszen magunkból gyúrjuk meg őket. Talán, amikor őt láttuk játszani, nem csak a figurát láttuk. Hanem egy olyan színészt, aki mindent beleadott abba, hogy a leghitelesebben öltöztesse fel a gondjaira bízott karaktert.

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)