Harkányi Endre: „Nézem az embereket, hogyan viselkednek az utcán. Engem ez rendkívüli módon szórakoztat...” (Oláh Csaba felvétele)
Néha már nehezére esik magának
Sokat adott neki, de még többet el is vett tőle az élet. A zsidótörvények az ő sorsát is átírták. Tízéves korától szülők nélkül nőtt fel. Csillagos házban és cionista otthonban is lakott. Ötvenhatban disszidálni akart, később Izraelbe hívták, de maradt Budapesten. Szeretni a színházban tanult meg, mondja a Kossuth-díjas Harkányi Endre.
Ez lett élete legnagyobb ajándéka. A színház. De már évek óta nem játszik. Végérvényesen visszavonult. Nem tagadja, vannak napjai, amikor az emlékeinek él, de még nem zárkózott be teljesen.
Továbbra is jól telnek a napjai? Elfoglalja magát, vagy jobban örül, ha nincs konkrét tennivalója?
Igyekszem jól lenni. Teszek-veszek, jövök-megyek. Vannak napok, amikor kicsit nehezemre esek magamnak.
Magának?
A kor, az évek, az egyedüllét, az emlékek, a színháztól való elszakadás, a család… ez mind összejön, és ezt mind el kell viselni. Hogy aztán meddig lesz így, nem tudom. Eddig tudtam. De amióta nem vagyok színész, vagy már más sem vagyok, néha elegem van magamból. Olyan vagyok, mint egy gyerek. Mert ahogy József Attila mondta: „Akit az Istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek.” Talán engem is szeretnek. A kollégáim és a nézők biztosan. Ma például a tisztítóban voltam, és ott is szerettek. Kérdeztem is tőlük, hogy lélektisztítást nem vállalnak? Azt mondták, az én lelkem biztosan tiszta, azt nem kell beadni. Úgyhogy megnyugodtam. Tiszta vagyok.
Túl a kilencvenen hálás a Teremtőnek a hosszú életért?
Ez is egy óriási ajándék, amit az égiektől kaptam. Hogy sokáig játszhattam. De sok rossz dolgon is átmentem. Viszont mindig volt egy óvóhelyem, ahol el lehetett bújni. A színház. Minden szerepem külön világ volt. Ennek a világnak volt a tartozéka a világnézetem, a műveltségem, az emberekhez való viszonyom. Ez mind gazdaggá tett. Bölcsebbet nem tudok mondani. Egyébként én is csodálkozom, hogy ilyen hosszú életet kaptam. Isten bizony nem tehetek róla.
Mikor érezte magát kicsattanóan boldognak?
Azután, hogy túlestem egy életmentő műtéten, és felgyógyultam. A szanatóriumban, ahol pénzt nem lehet adni, mindenkinek verssel köszöntem meg a segítségét. A nővéreknek rövidebbel, az orvosoknak hosszabbal. Ez volt a jutalmuk.
Térjünk vissza egy pillanatra József Attilához. A költő unokaöccsével, Makai Péterrel, sőt a költő nővérének, József Etelkának az unokájával, Makai Ádámmal is szoros kapcsolatot ápolt.
Ismertem személyesen Etus nénit is. Csodálatos asszony volt. Sok mindenről mesélt, amit másoknak nem mondott el. Makai Péter zseni volt. Díszlet- és jelmeztervező. Sokat jártam hozzájuk az Andrássy útra. Makai Ádám ötvenhat után hagyta el az országot. Villamosmérnök volt. Etelkának volt egy lánya is, a Zsuzsi. Az ő két gyermeke Budapesten él. József Attila születésnapján mindig találkozom velük a Gát utca 3. szám alatt, ahol Attila született. Ott szoktam verset mondani. Ádámtól kaptam egy eredeti József Attila-kéziratot. Egy verset. Bekeretezve hozta el nekem. A színházi könyveimmel együtt azt is el fogom ajándékozni.
Fatalista mikor lett?
Akkor, amikor tudomásul vettem a dolgokat és saját magamat. Az Ahogy tetszikben kérdezi a bohóc: „Hát már semmi sincs úgy, ahogy van?” Sajnos, semmi!
A sok tragédia után miből merített erőt ahhoz, hogy újra és újra talpra tudjon állni?
Abból, hogy kiderült, értek valamihez. Azok a tanáraim, akik neveltek, formáltak is, nem csak tanítottak. Láttak bennem valamit. Gellért Endre, Nádasdy Kálmán, de legfőképpen Pártos Géza. Tizenhét évesen, amikor az utcáról bekerültem a főiskolára, tehetségesnek gondoltak. Én nem tudtam, hogy az vagyok. Én csak úgy vágyódtam egy másik világba. Lakner bácsi színházában A Pál utcai fiúkban én voltam Kolnay, a gittegylet elnöke. Az volt az első szerepem.
Szinetár Miklós is elismerően emlegeti a könyvében. Mikor kerültek először kapcsolatba?
Már a pályám legelején. Ő hozott fel Debrecenből. Addig ott játszottam. Neki nagyon sokat köszönhetek. Majdnem mindent. Marton Lászlónak és bizonyos fokig Eszenyi Enikőnek is, aki engem soha nem bántott. Jó szerepeket adott. Életemben először Budapesten a Koldusoperában játszottam Szinetár Miklósnál, még a Petőfi Színházban. De Puckot is neki köszönhetem a szegedi Szentivánéji álomban. Később valami történt köztünk. Valami rosszat csináltam. Pénzügyi dolog volt, amelyben talán nem voltam korrekt. Nem tudtuk megbeszélni.
Ne ugorjuk át Radványi Géza filmjét, a Valahol Európábant sem. Elviseli még, hogy ez egyetlen interjújából sem marad ki?
Mint egy szégyenfolt, úgy ragadt rám a filmbeli mondatom: Könyörgöm, akasszuk fel! Csúnya, hosszú, vörös hajú, szeplős gyerek voltam akkor. A „könyörgöm” eredetileg nem volt a forgatókönyvben. Végül azért tették bele a szövegbe, mert ennek a gyereknek is kivégezték a szüleit, és azóta monomániája lett ez a mondat.
Utolsó színpadi szerepét a vígszínházi Átutazókban kapta. Egy csetlő-botló, édes kis öregúr volt a darabban.
Arra már nem emlékszem, csak arra, hogy szerettem nagyon a szerepemet. Enikő nagyon jól megrendezte a darabot. Jó volt egy színpadon lenni Törőcsik Marival. A próbák során nem beszélgettünk, de később, amikor nagyon el voltam kenődve a Vígszínház helyzete miatt, felhívtam telefonon. Ő ebbe az ügybe nem folyt bele. Nem volt a társulat tagja. Vendégként játszott velünk.
Járja még mostanában a bizományi áruházakat? Volt idő, amikor elég gyakran vásárolgatott.
Főleg, amikor eluralkodott rajtam a biedermeier őrület. Emlékszem, milyen lakásban éltünk gyerekkoromban. Egy szoba-konyha. A biedermeier szépsége a hőn áhított polgári élet kivetítődése volt. Mint egy uzsorás nézegettem a bizományi áruházak kirakatait. Most is tele a lakásom mindenféle szirszarral. De szeretem őket. Minden bútordarab emlékeztet valamire. Jó ideje nem járok már sehova.
Koncertekre sem?
Csak egészen különlegesekre. De amire nagyon büszke vagyok: őrzök egy darabot az Opera régi függönyéből. Vannak ilyen kis biszbaszaim. Gyűjtögetős voltam. A koncentrációs táborból is van egy drótdarabom, meg egy kövem. Itt vannak előttem, az íróasztalomon. A lebontott, Blaha Lujza téri Nemzeti Színházból egy frízt, egy aranyozott gipszet hoztam el.
Azt mondja, nem csak élni, szeretni is a színházban tanult meg.
A sok sorstól, amit eljátszottam. Nagyon nagy tanítómester a színház, de ért ott néha csalódás is. Most is nézem az embereket, hogy vannak öltözve, hogyan viselkednek az utcán, üzletben. Engem ez rendkívüli módon szórakoztat.
Nagy utazásait videókazetták őrzik. Elő szokta még venni őket?
Mostanában mindennap újranézem valamelyiket. A háború után sok rokonom külföldre ment. A szüleimet is elvesztettem. Teljesen magamra maradtam. Ha rokonlátogatásra mentem Párizsba, New Yorkba vagy Izraelbe, ott is figyeltem az embereket, a kultúrájukat. Nagyon sokat tanultam külföldön is. De a színház, Shakespeare, Csehov, Molnár Ferenc és a többiek is mind az életről szólnak. Csak az élet nem szól az életről.
Ha azt mondom, Népszínház utca 42-44, mi jut elsőre az eszébe?
A házzal szemben van egy cukrászda. A barátaimnak karácsonykor ott szoktam süteményt rendelni. Rosszabb emlék az, hogy gyerekként ott hagytak egyedül a ház udvarán. Megnéztem nemrég a Jób lázadását. Megható film. Velem is ugyanaz történt, mint a filmbeli kisfiúval. Pontosan ugyanaz. Amikor már mindenkit elvittek, ott álltam egy szál magam az udvar közepén. A bátyám hét évvel volt idősebb nálam. Ő mentette meg az életemet. Vizet árult a moziban. Így kezdte a karrierjét. Tíz fillért kapott egy pohár vízért. Hét-nyolc éves lehettem. Fél négykor bementem a moziba a Teleki tér sarkán, este nyolckor jött az apukám, elkezdett ordítani, hogy hol van az a kurva kölyök, és kirángatott az utcára. Mindig tele volt a mozi. Főleg akkor, ha razzia volt a piacon. Oda szaladtak be az árusok, a nepperek, akik a földre terített rongyról kínálták a holmit, mert nem tudtak helypénzt fizetni. Ha jött az ellenőr, futottak. Amikor elvitték a mamámat, rohantam a bátyámhoz, hogy elmondjam neki, mi történt otthon. Akkor már egy filmkölcsönző irodában dolgozott az Erzsébet körút 8. szám alatt. Ott festették be a hajamat feketére. Ez mentett meg. Így maradtam életben.
Most, amikor már nincsenek előadásai, könnyebbek a napjai?
Mások, nem könnyebbek. Itthon lebzselek. Olvasgatok. Ábrándozok.
Miről? A régi szép időkről, nagy szerelmekről?
Nekem nem voltak nagy szerelmeim. Jó, lehet, hogy voltak, csak nem tudtam róla. Arról sem tud az ember, ha teljesen meghülyül. De sok jóra, sok szép dologra emlékszem. Előttem a múltam.
A forró nyár nagyon megviselte?
Nem bírom a 38 fokos meleget. Nem is töltöttem sok időt a Balatonnál. Szörnyű tömeg volt. Zamárdiban bokáig ért a víz. Egyébként van egy kedves kollégám, aki nem marxista, hanem zamárdista. Elek Ferenc, a Katona József Színház tagja. Szeretnivaló gyerek. Pesten, itt, Lipóciában van egy kedvenc kávézóm. Szeretek oda járni, de inkább csavargó vagyok. Afféle kocsmatöltelék. Ilyen vendéglő, olyan vendéglő. A kocsma a társasági élet színtere.
Szép helyen lakik. Itt a Szent István park, és közel a Duna-part. Jókat sétálgathat.
Le is járok délutánonként. Megszólítanak az emberek. Hogy tetszik lenni, művész úr? Megismernek. Nem felejtettek el. Dolgoztam is eleget. Rengeteg tévéjátékot forgattam. Kapós voltam. A világon nincs még egy ilyen típus, mint én. Én csak egy vagyok.
Nincsenek már semmiféle vágyai. Utazni sem akar többé. „Lipótváros kedves város – mondja. – Jól érzem magam. Még mindig…”
A szerző a Vasárnap munkatársa
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.