A szivárvány végig ott pompázott felettük

A Tisza melletti tanyavilágban született Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész eredetileg építészmérnöknek készült, de már az első színészi megnyilvánulásával egyértelművé tette: igazi őstehetség. Első filmje, a Gaál István rendezte Sodrásban nemcsak az országos népszerűséget hozta el számára, hanem az életre szóló szövetséget is Drahota Andreával. Ez volt az első közös filmjük, negyvenhét évig tartó házasságuk alatt azonban többször is játszottak együtt. Például Nemere László 1978-ban készült Négy csend között a hallgatás című tévéfilmjében. Kozák András egy fővárosi tanárt alakít a történetben, aki a nyarat portréfestőként tölti vidéken, különböző megrendelőinél. Drahota Andrea a szerelmét játssza a filmben, aki egy autóbaleset során az életét veszíti.

Most láttam először a filmet, a napokban tűzte műsorára az egyik tévécsatorna. Az Esztergályos Károllyal forgatott Pillangó és több más alkotás mellett Kozák András ebben is lenyűgöző. Ön látta a filmet? – kérdezem Drahota Andreától.

Sem akkor, sem most nem láttam. Annyi rengeteg filmet csináltunk mi akkoriban! De mivel esténként színházban játszottunk, nem ülhettünk otthon a tévé előtt. Azokban az években pedig még nem volt videófeljátszó. Sok filmünk van, amit soha nem láttam. Most meg… én már tükörbe sem merek nézni, annyira megváltoztam. A forgatásról csak arra emlékszem, hogy abban a jelenetben, amelyben nekihajtok egy fának, Pintér Tamás kaszkadőr helyettesített. Ő ült az autóban. Olyan csúnyán összetörte magát, hogy mentő vitte a kórházba.

Ki vagy te? – kérdezi a filmben többször is a szerelmét. Hosszú házasságuk alatt sikerült megfejtenie, ki volt Kozák András?

Soha nem jöttem rá, hogy ki is volt ő valójában. Azt sem tudom, hogy én ki vagyok. Háromnaponként változik a kép, mondhatnám. Ahogy a kor, a világ, a körülmények is változnak. Annyi minden befolyásolja, hogy milyenek vagyunk! Sok mindent tudtam Andrisról, de hogy ki volt, amikor elbújt a szürkéskék szeme mögé, és csak úgy finoman nézett, azt nem tudom megfejteni. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy mi egész idő alatt harmonikus, kiegyensúlyozott házasságban éltünk. Az egymásra találásunk is gyönyörű volt a Sodrásban forgatásakor. Sokszor mondtuk egymásnak, amikor fiatalok voltunk, hogy már megint szerelmes vagyok beléd! Hol elúszott, hol visszaúszott ez az intenzív érzés. Az utolsó pillanatig, amíg András élt, így voltunk ezzel. Vakító szerelem volt a miénk.

Egy visszafogott ember, mint ő, a szerelmet is visszafogottan élte meg? Vagy bátran kimutatta az érzelmeit?

Száz százalékig biztos lehettem a szerelmében. Annyira nyilvánvaló volt! Nem kellett semmit mondania, hogy érezzem. Ha összeszólalkoztunk, akkor is csak apróságokon. Mondok egy példát. Eltűnt a kisolló. Eltetted, nem tettem el, de igen, én biztos, hogy nem, akkor hol van? Andris felugrott, kirohant az előszobába, felkapta a sapkáját, a téli kabátját, kilépett a házból – és egy perc múlva visszajött. Ez volt a veszekedésünk csúcspontja. Amúgy valóban mindig visszafogott volt. A piacon, az üzletben, a forgatásokon… mindig! Voltak, akik kicsit nagyképűnek tartották ezért, pedig nem volt az. Csak hiányzott belőle az a haveri nyitottság, ami a korosztályabeli fiatalokban megvolt. Ő úgy cselekedett, úgy viselkedett, ahogy gondolkozott. Olyan magától értetődő természetességgel.

A humorérzékére is tudna példát mondani?

Visegrádon volt egy kis nyaralónk. Fent az emeleten erkély, lent fürdőszoba, de még nem volt bevezetve a víz. Az udvarról vittük be, és megmelegítettük. Nyár volt. Pucéran mosakodtam az alsó teraszon, ő meg fentről váratlanul rám szólt, hogy szia, Kispöcök! Majd kiájultam a lavórból! Tudtam, hogy rajtunk kívül senki nincs a házban, mégis összerezzentem. Ő ezt sokszor ki is használta. Szeretett megviccelni. Ami nem azt jelenti, hogy ebből állt az életünk. Végtelenül természetesen bántunk egymással.

Szépek voltak és fiatalok. A féltékenység fel sem merült kettőjük között?

Soha. Ilyen nem volt. Egyszer kezembe nyomtak egy borítékot a színházban, hogy adjam át a férjemnek. Vidékről címezte valaki. Betettem a táskámba. Otthon aztán átadtam Andrisnak, ő meg valamelyik kabátja zsebébe dugta. Soha többé nem is került elő. Meg sem nézte. Talán csak autogramot kértek tőle. Nem érdekelte. Csodás kapcsolat volt a miénk. Keveseknek adatik meg, hogy rögtön elsőre ilyen szerencsésen választanak párt maguknak. Nekünk sikerült. Hiányzik is Andris azóta, hogy elment. Minden áldott nap beszélgetek vele. A barátnőm mondja mindig, hogy ha jön a szülinapom, vegyek magamnak valamit, és írjam rá, hogy Andristól kaptam. De ez a néhány kép is az ő ajándéka, ami itt lóg a falon.

Festett?

Istenien. Kérték is őt többször, hogy legyen egy kiállítás a képeiből, de soha nem vitte rá a lelke, hogy akár csak egyetlen képet kiadjon a kezéből. Sokat festett, de csak úgy magának, magunknak. Nekem, a lányunknak, a fiunknak. Imádtuk a festőolaj illatát. Csendéleteket, vadászjeleneteket, falusi tájakat festett kis házakkal, nyárfákkal.

Arra a kérdésre, hogy mi hiányzik a gyerekkorából, mindig azt felelte: a föld szaga és színe. Csodálattal tekintett rá, mert mint mondta: a föld évente meghal, és évente feltámad. Ezért szerette annyira a kertet is?

Ő is, én is kertes házból jöttünk. Én ma is boldogan gondozom a kertet. Budajenőn kertes házunk volt. Visegrádon, a nyaralónk kertjében is veteményeztünk, gyümölcsfáink voltak. Budajenőn, miután Andris elment, nem tudtam megmaradni. Aludni sem tudtam már ott, azért költöztem el Gyermelyre.

Azt is hallottam róla, hogy a földet értékesebbnek tartotta, mint az aranyat.

De ez sem jelentette azt, hogy gyerekként annyira imádott napestig krumplit kapálni. Nem szerette ő azt jobban, mint bármelyik fiatal, de a vérében volt a föld imádata. Én Veszprémben születtem, középiskolai igazgató és tanár volt a két szülőm, ezért városról városra költöztünk. Nekem kispulykákat kellett őriznem, de nem riadtam vissza attól a közegtől, ahonnan Andris jött. Boldogan mentem hozzájuk Vencsellőre, ahol nem éltek ceremóniás életet a szülei. Egyszerű emberek voltak, de nagyon intelligensek. Azonnal befogadtak.

Barátkozó típus volt Kozák András, vagy inkább csendes, befelé forduló ember?

Végvári Tamással és Kazimir Károllyal nagyon jó barátok voltak. Utóbbival vasárnaponként sokat gyeplabdáztak a kert hátuljában. De olyan mély barátságot, mint amiről a könyvek írnak, talán nem élt meg. Viszont az ellenkezője sem volt jellemző rá. Nem kerülte az embereket. Premier előtt, vagy amikor rendezett, szeretett egyedül lenni. A kertben is szeretett egyedül mászkálni, tenni-venni. Amíg az unokák vagy valaki más le nem támadta. Engem türelemre és megbocsátásra tanított. Budajenői házunkban, amit Andris tervezett, hatalmas oszlopok tartották a tetőt. A halálát követő három napon, az egyik oszlopnak dőlve, állva aludtam. Nem tudtam befeküdni az ágyunkba. Határtalan szerelemben éltünk.

Nagy utazásokat be tudtak ékelni az életükbe? Például nyaranta, a színházi szünet két hónapjában?

Andris nem vágyott külföldre. Én eljutottam Havannába, Párizsba, vittek fesztiválokra. Együtt csak akkor voltunk, amikor Ágnes lányunk hároméves lett. Olaszországban, a tengerparton pihentünk. A gyerekek már aludtak a törülközőn, vége volt a fürdőzésnek. Mi ketten a hátunkkal egymásnak támaszkodva ültünk a derékig érő vízben. Alkonyodott. Csodás órák voltak. Nem kellett szólni egy szót sem. De Andris jobban szeretett itthon. Délutánonként kimenni a kertbe. Nemcsak a földdel, Istennel is megbarátkozott.

Vallásos ember volt?

Csak a tízparancsolatban hitt. Nem voltunk vallásosak abszolút. Mindketten katolikus családban nőttünk fel, gyerekként templomba jártunk, hittanóránk is volt, de felnőttként már nehezen emésztettük meg, amit a katekizmusban találtunk.

Messzebbre jutottam az életben, mint ahogy azt gyerekként elképzeltem, mondta egyszer a férje. Majd hozzátette: nagy vágya visszakanyarodni a kiindulóponthoz, hogy a kör bezárulhasson.

Vissza is kanyarodott. Ez nagyon fontos volt neki. Mélységesen együtt élt a gyerekkorával. Gyertyafényes felolvasásokról mesélt, Jókai-hősökről. Sütött a szeméből az intelligencia.

A rengeteg filmezés, színházi próba és előadás mellett volt idejük alámerülni az élet másfajta örömeiben?

A fiatalságunkat a hatvanas években éltük meg. 1964-ben házasodtunk össze. Az volt a nagy házibulik időszaka. Általában azokkal jártunk össze, akikkel együtt játszottunk, vagy a hivatásunk hozott össze bennünket. Főiskolásként a kollégium lépcsőin verődtünk csapatokba. Ott váltottuk meg a világot rendező és operatőr szakosokkal együtt. Lelkesek voltunk. Izzottunk a tenni akarástól. Induló éveinknek ez volt a jellemzője. Aztán megismerkedtünk Jancsó Miklóssal, Mészáros Mártával, Törőcsik Marival és Maár Gyulával. Hol náluk, hol a mi lakásunkban ettünk, ittunk, beszélgettünk. Később Örkény Istvánnal, Karinthy Cinivel, Szabó Istvánnal és Nagy Lászlóval is sokat voltunk együtt. A hatvanas évek végén aztán észrevettük, hogy olyan fura, rosszkedvű lett a város. Morognak az emberek, rossz a hangulat. Éreztük, hogy vihar közeledik. A történelem aztán mindenre választ adott.

De egymás kezét soha nem engedték el.

Arra, hogy mi ketten lehozzuk a csillagokat az égről, sem időnk, sem energiánk nem volt. Rengeteget dolgoztunk. Akkoriban nem is volt divat a színészek körében, hogy valaki fáklyavivő legyen. Soha nem politizáltunk. Gyakran felszólítottak bennünket, hogy tessék belépni a pártba, így nem lesz kitüntetés! Akkor nem lesz! Ezzel el is intéztük. A szivárvány végig ott pompázott felettünk. Aztán elveszítettem Andrist.

Elveszítette, valahogy mégis azt érzem ki a szavaiból, hogy egyetlen percre sem vált el tőle.

Nem is kell nekem más, csak ő. Nem vagyok egyedül semmilyen értelemben.