Legyen egész évben anyák napja!

Már nincs olyan részem, ami meglepne. Talán negyven után ennek pont így is kell lennie, segítőként pedig jogos elvárása is a szakmának, hogy terápiás szakember legyen tisztában a saját folyamataival.

Az élet viszont nem ilyen egyszerű: rengeteg élethelyzet feszíti a mentális tűrőképességem.

Anyák napján a kamaszomnak eszébe sem jutottam mint ünneplésre méltó anya. Vagyis beszéltünk, de a leckéről, a kötelességei miatt csörgött rám, mert apukájával töltötte a hétvégét. Fájt ez, persze, közben pedig végtelenül elfogadó tudok lenni vele. Igazából nem számít, kapok-e tőle egy szál virágot vagy egy üzenetet, amíg azzal teszi le a telefont, hogy szeret. Vagyis szeretlek. Nekem ez azt is jelenti, hogy ez a formaság egy mélyebb tartalmat rejt, elég erős kettőnk kapcsolata, elég spontán, hogy ez a napi rituálék része legyen. Ez a szó így hangzik tőle: szere.

Bár van egy elég masszív, stabil énrészem, ami önismerettel épült, sok terápiával, tanulással, de van egy másik, a való világban érintett, befolyásolt, törékenyebb énem is, ami megengedi, hogy amikor nehéz, sírjak. Nehezen engedem meg ezt magamnak, de ha tudom, vagyok magammal ennyire együttérző, s meg merem ezt mutatni a családomnak is.

Sírok a mosógép mellett, mert most nehéz. A nyolcéves gyermekem jön, és kérdez, hátha segítségre szorulok. Olyankor mindig megköszönöm neki, elmondom, hogy mennyire jólesik, hogy ezzel is segít, és hogy csupa szív, együttérző ember, és ez az ő szuperereje. Hogy látja a másik ember fájdalmát. Amikor vigasztalni akar, azt nem engedem, nem az ő dolga, de láttatni, hogy anya is ember, és fáj a lelke, mert nehéz terheket cipel, fontos nekem.

Anyák napján elvezettem anyuhoz, aki megint kórházban van. Az úton majdnem balesetet okoztam. De megúsztam! Potyogtak a könnyeim. Kapom a jeleket: lassíts, állj, minden megvár, a fájdalom is, nézz szembe vele!

Az élet nem lehet ennyi. Végül arra jutottam, ezt most már így nem lehet, nem szabad. Folyamatosan feláldozni önmagam szükségleteit egy nagyobb jóért, amit annak gondolok, de nem az. Hogy belesüllyedek a terheimbe, és nem vagyok tudatosan felettük. Hogy azt mutatom példaként a gyerekeknek, hogy robotolj, hajtsd magad, és ha megpihenhetsz, akkor menekülj a telefonodba vagy más passzív elfoglaltságba. Mennyivel másképp kellene önmagunkat becsülni!

Erre tanít ez a nehéz időszakom, hogy megtaláljam önmagammal szemben is az együttérzésem, és merjek elengedni olyan elvárásokat, amiknek amúgy sem tudok megfelelni.

Máshogy kell. Az anyák napja legyen egész évben zajló ünnep – magamnak, ami azt jelenti: látom önmagam gyengének, és merem magam megmenteni.