Nem szégyen hibázni

Újra ugyanazon az utcán sétálok, megint beleesem a gödörbe, megint dühös vagyok, de már emlékszem, hogyan is kell a lyukból kimászni, így rövidebb idő alatt véget vetek az aggódásnak. Eltelnek a hetek, és egy másik utcán indulok el, ahol nincs gödör.

Ismerik ezt a tanmesét, amit most kissé lerövidítettem?

Sok éve olvastam, de azóta is használom, amikor valakinek el szeretném mesélni, mit is jelent az önismeret. Mert valahogy így lehetne elképzelni az életet: ha már megértettem, hogyan működöm, és miért estem bele egy lyukba, az már az én személyes fejlődésem ajándéka.

A történetet fókuszba helyezve figyeljük meg, hogyan reagálok, ha gödörbe esem, vagyis valamilyen számomra megterhelő helyzetbe, szerepbe, feladatba. Az emberek nagy része ilyenkor biztosan pánikolni kezd, dühös lehet, sírhat is, vergődhet azon, hogy ezt nem bírja, nem képes rá, az élethelyzet meghaladja az ő képességeit. Aztán csak rájön, hogy valahogy mégis oldani kellene a szorult helyzetet, és elkezd körbenézni, vajon hogyan jöhetne ki belőle. Valaki képes segítséget kérni, valaki csak magára támaszkodik, de a saját működésünk megértése, vagyis, hogy mennyire vagyok saját magam életében, döntéseiben önmagam korlátozója, akkor válik érthetővé, ha az ilyen helyzeteket átgondoljuk, mi vezet odáig, hogy beleesünk egy képzeletbeli gödörbe, és milyen gyorsan tanulunk az előző hibánkból, nehézségünkből.

A kis történet lényege, hogy rámutasson, mennyire más az a hozzáállás, mennyivel egyszerűbb a problémamegoldás, ha már egyszer megtapasztaltuk, hogyan lehet kimászni egy szorult helyzetből, önmagunk megmentésére tett kísérletünk sikerrel zárult.

De gondoljunk csak bele: a harmadik esetnél, amikor már képesek vagyunk a gödörből elég rövid idő alatt kijutni, egyszerre megadatik a rálátás, a cselekedeteink tudatosítása mellett a döntéseink is megváltoznak. Képessé válunk egy másik utcát, egy másik utat választani, vagyis ki tudunk lépni a komfortzóna kiszámíthatóságából. Ott is lehet egy lyuk, egy gödör, de merem vállalni, hogy felfedezem azt a másik, eddig be nem járt útvonalat, mert az előzőt már ismerem.

A fejlődésünk attól függ, lesz-e valaki, aki felhívja a figyelmünket arra, hogy nem gond az, ne szégyelljük a lyukban töltött időszakot, mert mindenkinek vannak ilyen szakaszai az életében. Ha van valaki, aki rámutat, hogy milyen utat tettünk meg önerőből, és erre méltán büszkék is lehetünk, sokkal könnyebb lesz erre nekünk is útként tekinteni, nem szégyenként vagy kudarcként.

El lehet fogadni, hogy mindenki olyan erős csak, amennyire képes a saját korlátait, hibáit, esendőségét elfogadni.