Tari Annamária a magányra hívta fel a figyelmet Légen

A magány fogalma sokakat elrettenthet, ám akik személyesen megjelentek megtapasztalhatták a könnyed hangvételt, mellyel Tari Annamária szakpszichológus, pszichoanalitikus, felhívta a figyelmet a magány feszítő érzésére mégis humorral átitatva beszélt a témához kapcsolódó legkomolyabb tényekről is. 

Az online térben megszerzett önbizalom adagok pont olyanok, mint egy bekötött infúzió, melyet folyton cserélni kell, mert kifogy. Az ilyen módon megszerzett „kívül hordott önértékelés” folyamatos megerősítésre szoruló lelki építmény. Nem tud szilárddá válni, mert nincs meg a személyiség érzelmi apparátusában az a betonalap, ami egyébként nagyjából szükségtelenné is tenné a létét, vagy legalább nem engedné, hogy életbevágó fontosságot kapjon. Ma milliók életében létszükséglet ez az infúzió

 – osztották meg gondolataikat a magányról a főszervezők, az Aranykert Pszichoterápiás Központ munkatársai meghívójukban. A szakpszichológus előadásáról számos új információval gazdagodva térhettek haza a jelenlévők. Lapunk kérdésére elárulta, hogy egy nagyon kedves, figyelmes és értő közönséggel találkozott Légen.

Miért tartja fontosnak, hogy a magányról beszélgessünk?

Mert rontja az élet érzelmi és fizikai minőségét is, és mert az online tér hatásait nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A WHO már 2023-ban globális problémaként jegyzi a magányt és Nagy-Britanniában, Japánban már magányügyi miniszter pozíció is van. Azt hiszem, hogy az elmagányosodás mai mértéke több tényezőtől is függ. Jóval gyorsabb időben élünk, mint korábban.

Az információtechnológia és a közösségi média megváltoztatta a kommunikációs csatornákat, egy írás alapú texting társadalommá tett minket, és folyamatosan arra buzdít, hogy lépjünk egymással interakcióba a nap bármely pillanatában. De valójában létrehozott egy nárcisztikus buborékot is, ami lehetővé teszi, hogy a való életben elszakadjunk egymástól. 

A technológia az életünk köré építi ezt a falat, hihetővé teszi, hogy egy tweet, email, vagy szöveges üzenet mindenre jó lesz. Pedig valójában ezeknek az lenne a feladata, hogy segítsen a kapcsolatfelvételben, amit aztán – lehetőség szerint – személyes találkozással és beszélgetéssel folytatunk. De úgy, hogy félretesszük a telefonunkat. A gyors élet megeszi a kapcsolatokat, mert nincs idő találkozni, nincs „kedv” beszélgetni. De a XXI. századi magány érzése ugyanolyan, mint a „régié”. Az egyedüllét akár barátok, akár partner nélkül olyan szorongásokat indíthat be, amik nem újak. Ma viszont sokkal jobban kellene figyelni arra, hogy ne veszítsünk el társakat, és a párkapcsolatokban törekedjünk megoldásokra, mielőtt szakítanánk.

Mivel előzhető meg?

A kapcsolati tőke építésével, család, barátok, ismerősök és közösségi élet jelenlétével.

De, ha már valaki magányos, akkor amit javasolhatok: elsősorban őszinteséget önmagunk felé. Másodsorban barátságosságot és nyitottságot, ami azt is jelenti, hogy képesek vagyunk bocsánatot kérni valakitől, hogy ne csak új barátokat kelljen keresnünk, hanem rátaláljunk azon régiekre, akikkel egy ideje nem beszéltünk. 

Beszélgetni pedig jó dolog, mert valójában ilyenkor osztunk meg valódi érzelmeket: bizalmat, szeretetet, érdeklődést, együttérzést, támogatást. És ez mindennél fontosabb dolog az életben. A lehetőség, hogy számtalan csatornán kommunikáljunk, tulajdonképpen csábítás arra, hogy rövidebb idő alatt éljük meg: vannak kapcsolataink, de ezeket a valódi életben is ápolni kell.

Egy jó személyes beszélgetés nem feltétlenül tart órákig. Barátokkal és rokonokkal, akikkel a „fél szavakból is” kapcsolatunk van, sokkal rövidebb is lehet. És mégis, sokszor azt gondoljuk: „hú, most nincs időm arra, hogy órákig hallgassam őt”.

Sheryll Turkle nagyon plasztikus hasonlatot alkot, amikor azt magyarázza, hogy elérkeztünk egy olyan közösségi létezéshez, mely a „kapcsolatkortyok” körül forog és amely felgyorsítja azt a folyamatot, melyben elveszítjük az offline hétköznapi interakciókat másokkal. Aprókat kortyolunk csak a kapcsolatainkkal való kommunikációban, ami sok minden korábbi vonást és jellemző kölcsönös interakciórészletet megváltoztat.

Kik a legveszélyeztetettebbek?

Mindenkinek az idős korosztály jut ilyenkor az eszébe, de nekik még vannak offline kapcsolataik, szeretnek beszélgetni. A fiatalabb generációkat kellene segítenünk abban, hogy a realitást ne írja felül a közösségi média látszólagos szeparációs szorongás kikerülése.