Tolmácsként utazott Viscontihoz

Ők ketten 1970-ben együtt kaptak meghívást Luchino Viscontihoz, az olasz mozi született hercegéhez. Balázsovits Lajos előtt felcsillant egy rendkívüli filmszerep lehetősége. A neorealizmus egyik vezéregyénisége Thomas Mann A kiválasztott című kisregényét készült megrendezni. Müller Péter tolmácsként kísérte a fiatal színészt első római útjára.

Huszonnégy éves volt Balázsovits Lajos, ön pontosan tízzel több, amikor a Svédországból hazafelé tartó Visconti megállt Budapesten, hogy találkozzon azzal a fiatal, vonzó megjelenésű magyar színésszel, akit nem sokkal korábban Cannes-ban látott Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjében. Ezután utaztak ki hozzá Rómába. Több mint ötven év elteltével hogyan emlékezik vissza erre az útra?

Távolabbról kezdem. Ezt megelőzően már volt egy színházi bemutatóm Rómában. Szemenszedett igazság című darabomat játszotta nagy sikerrel a Teatro Valle. Itthon a Madách Színház is bemutatta Pécsi Sándor, Zenthe Ferenc és Körmendi János főszereplésével, de aztán betiltották az előadást. A női főszerepet Béres Ilona alakította. Rómában a gyönyörű Carla Romanelli kapta meg, aki később Makk Károly Egy erkölcsös éjszaka című filmjében Bellát játszotta. Nekem tehát már volt egy diadalmas történetem Itáliával. Fél év alatt tanultam meg itthon olaszul. Mire kimentem, már beszéltem a nyelvet. Nem mondom, hogy Lajossal barátok voltunk a Madách Színházban, inkább cimborák. Rengeteget röhögtünk. Lajos nagyszerű ember volt, mindig szerette azokat, akikkel derülni, nevetni, szórakozni lehetett. Szép volt és fegyelmezett, de ugyanolyan huncut, mint én. Ez hozott össze bennünket. Nagy éveket éltünk meg együtt a színházban. Amikor Visconti meghívta őt Rómába, ő még nem tudott olaszul. Ezért vitt magával. De hogy erre Visconti rábólintott, abban talán az is szerepet játszott, hogy én is jóképű voltam.

És ön is ott volt azon a bizonyos Gellért szállóbeli találkozáson, ahol színész és rendező először találkozott?

Persze. Visconti engem is megnézett. Csak úgy óvatlanul nem fog meghívni valakit a kastélyába. De a nagy arany olasz kultúrából én nem őt, hanem Fellinit tartottam zseninek. Az ő alkotásaiban ott a humor, a költészet, a spiritualitás. Visconti számomra komorabb, szigorúbb, realista filmrendező volt. A Rocco és fivéreivel azonban olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy az is közrejátszott nálam a K. O. című film forgatókönyvének megírásában. Ma már sajnos nem is nézik ezeket az alkotásokat. Ott, ahol kultúrák nőttek ki a földből, ahol az emberi civilizáció bölcsője ringott, por borít mindent.

Induljunk el akkor Rómába, Viscontihoz. Izgultak, hogy mivel várja önöket a kastély ura, miképpen fogadja majd a személyzet, és hogy mi lesz vajon a találkozás eredménye?

Elmondom Lajos drámáját. Engem kétszer kísértett meg a sors, őt akkor először, hogy másutt éljen. Visconti és baráti köre ugyanis a későbbi olasz filmsztárt látta benne. Engem is csalogattak Olaszországba, majd Amerikába, a végén mégis itthon maradtam. Lajos kísértése azonban sokkal erősebb volt, mint az enyém. Ahhoz, hogy elfogadja Visconti ajánlatát, és ott is folyamatosan dolgozhasson, el kellett volna hagynia a hazáját, de még a nevét is. Ez olyan lépés lett volna a részéről, ami egyenlő volt a lehetetlennel. Mi ezt meg is beszéltük a kastélyban. Nem állítom, hogy Lajos nem kacérkodott a lehetőséggel, egy kicsit talán bele is élte magát, de kellően huncut volt ahhoz, hogy a felajánlott lehetőségből kihozza mindazt, amit tudott. Ide ment, oda ment, meghívások, ismeretségek jobbra-balra, Zeffirelli, Bertolucci, Pasolini…

… és Liliana Cavani. Mert a végén nála játszott, Milarepa című filmjében.

Már a harmadik pillanatban eldöntött dolog volt Lajos részéről, hogy ezt csak végighuncutkodni lehet Viscontival, de kint maradni úgy, hogy közben bármikor hazajöhessen, ez akkor politikailag a lehetetlennel volt egyenlő. Nem kapott volna rá itthon engedélyt, disszidálni pedig nem akart. A Visconti család egy nagy hagyományú, sok erénytől fénylő és sok bűnnel megpecsételt család volt. Az ő kastélyukban lakni két magyar proligyereknek, az külön filmtörténet. Ha egy jó vígjátékot akarnék most írni, akkor annak ez a két, kommunizmusból kiruccant fiatal lenne a hőse, akik gyorsan elteltek az őket körbevevő gazdagsággal, és annyit röhögtek, hogy az elmondhatatlan.

S mindeközben Visconti…?

Láthatóan odavolt Lajostól. Teljesen beleszeretett a személyiségébe. Az ilyen erős vonzalom szükséges is egy születő műalkotáshoz. Abban pedig rengeteg az erotikus elem. Az ember is erotikából születik.

Kérdés, hogy miképpen viseli a kiválasztott a felé áradó vágyakat?

Ne felejtsük el, Lajos színész volt. A színész pedig külön emberfajta. Nyilvánvaló, hogy az életben is nehéz kezelni valakinek a rajongását. Akkor is, ha különböző neműek. Főleg, ha nekem teher a másik szerelme. Ha én nem akarom, hogy szerelmes legyen belém. Mit tegyek? Ennek megvannak a trükkjei, hogy a másik ne csalódjon. Pláne, ha a kísértés duplán jön. Olyankor az ember számba veszi, mi mindent veszíthet azáltal, ha mindjárt az elején azt mondja: ne haragudj, kérlek, én ezt nem akarom! Lajos természetesen viselkedett. Ügyesen kezelte ezt a helyzetet. És később is tudta kezelni, hiszen Ischia szigetén és Milánóban is vendégeskedett Viscontinál. Azokra az utakra már nem kísértem el őt. Egyedül ment, és tudom, hogy jól érezte magát. Csodálatos ember volt a Lajos. Nem is beszélek róla múlt időben, mert nekem most is itt van.

A reggelik, a vacsorák hangulata milyen volt Visconti társaságában?

Nem emlékszem semmi különösre, csak az értékes evőeszközökre. Nem is figyeltem másra. Érdekes helyzet volt, de nem tudnám megírni, mert nem zártam magamba.

Mivel teltek a napjaik? Hallgatták Visconti vég nélküli történeteit?

Nekem ott voltak az olasz barátaim, ismerőseim, akikkel felvettem a kapcsolatot, és mentem hozzájuk. Lajossal este találkoztam, és megint rengeteget röhögtünk. Ez nagyon erős kapocs volt köztünk. Lajosnak remek humorérzéke volt, Viscontinak semmilyen. Ő sűrű szemöldökű, átható tekintetű, komoly ember volt. Soha nem éreztem magam feleslegesnek a közelében. De célkeresztben sem voltam. Lényegében tolmácsnak mentem. Amikor kellett, akkor beszéltem. Visconti érzelmi világát intellektuálisan megértettem, elfogadtam, beleélni azonban nem tudtam magam. Örültem, hogy személyesen megismerhettem az őt körülvevő művészeket, de a csodát nem éltem át. Visconti művét, művészetét jobban szerettem, mint őt magát. Ez a csalódás gyakran megesik az emberrel. Találkozik például egy nagy költővel, akinek szépek a versei, a költő viszont úgy, ahogy van, kiábrándító. Visconti kedves volt. Abszolút kedves. Csak szellemileg nem kerültünk közel egymáshoz. De nem is volt az a személyiség, akihez én közeledni szerettem volna. Fellinihez sokkal inkább. Nekem ő volt a lelki testvérem.

Balázsovits Lajos későbbi útjairól, azokról a napokról, amelyeket a Visconti család ősi fészkében, Milánóban töltött, vagy az ischiai nyaralásáról a rendező tengerparti villájában, évek múlva sem beszéltek?

Nem sokat. De azt mondtam neki, hogy jól döntött, amikor elfogadta Visconti későbbi meghívásait. Ezt a sors nyújtotta neki. Bele is építette az életébe. Szerintem békében a lelke.

A Madách Színházban töltött éveit hogyan értékeli? Több fontos szerepet játszhatott volna el, ha nincs ott Huszti Péter? Nehezítette ez a szakmai előbbrejutását?

Azt hiszem, igen. De erről nem beszéltünk soha. Aztán el is szerződött a Vígszínházba. Ott már nem követtem a pályáját. Oda nem jártam át. A közöttünk levő kapcsolat sem maradt meg. De nem alaptalan a kérdés. Mozartnak ott volt Salieri. Lajosnak Huszti. Péter színészileg sokoldalúbb volt, mint Lajos. Színesebb tehetség. Nem kaliberről beszélek, hanem karakterről. Péterre vadabbul lehetett szerepet osztani. Lajos más alkat volt. Intellektuális férfiszépség. Nem véletlenül nevezték őt sokan magyar Delonnak. Világsztár arca volt.

Él egy mindennél erősebb Balázsovits-alakítás az emlékezetében, amelyet nem fog elfelejteni soha?

A Madách Színházból? Nem! De én már a saját előadásaimra sem emlékszem. A vihar kapujában nagyon szép előadás volt. Most a Pinceszínház tűzte műsorára. El kellett olvasnom, hogy felelevenedjen a vége. Pedig én írtam. Lajosról még annyit: erős nyomot hagyott maga után. Szuggesztív színész volt. A jelenlét nagyon fontos a színésznél. Ő pedig jelen volt nagyon.

A szerző a Vasárnap munkatársa