Most is exportképes színésznő

Ha művészi tehetsége elismeréseként ilyen rangos díjat kap valaki, általában úgy reagál rá, hogy meglepett, egyáltalán nem számoltam vele, tényleg váratlanul jött. Ön pedig azt mondja: lélekben már átélte egyszer, hogy Jászai Mari-díjas lett. Mi hívta elő ezt az érzést? 

Az utóbbi tíz évben többször is megállítottak az utcán, és nemegyszer tették fel ugyanazt a kérdést: Mi az oka annak, hogy még mindig nincs semmilyen díja?

Mit lehet válaszolni az ilyen kérdésre?

Hogy ez másoktól függ. Én pedig azok miatt, akik hisznek bennem, elismernek és szeretnek, azt kértem az univerzumtól, hogy pozitív választ adhassak végre, ha erről faggatnak.

És azt a napot, amikor átvette a Jászai Mari-díjat, hogyan élte meg?

Mázlim volt, hogy személyesen át tudtam venni. Kifele lábaltam a megfázásból. A húgom nagylánya kísért el a díjátvételre. Előző este még kétes volt, hogy el tudok-e menni. Nagy nehezen összeszedtem magam, és a helyszínen valahogy meg is feledkeztem arról, hogy beteg voltam. Természetesen örültem a kitüntetésnek. Valami helyrekattant bennem.

Az önértékelését mennyire befolyásolja az elismerés?

Semennyire. Ez két különböző dolog. Én igyekeztem mindig szorosan közel maradni az igazsághoz. Jól látom a világot. Ahogy magamat is. Egy alkotó emberben természetesen mindig vannak kételyek. Színpadon is, kamera előtt is. De a hinduk azt állítják, az ember ki tud szállni önmagából, van egy ezüstzsinór, ami összeköti a testet és a lelket. És hogy van egy hely az ember létezésében, ahol elfogulatlanul látja magát. Nekem sikerült megőriznem az arányérzékemet. Arany, arány, erény. Ugye, milyen szép szavak? Összefüggenek.

Valami megnyugvást mégiscsak hozott a díj, vagy nem?

De igen. Hozott. Volt bennem egyfajta nyugtalanság. Nem nagy, de volt. Mindig röstelkedtem, amikor kérdezgettek, hogy a fenében is van ez? Ismerem a rendszereket, átlátom a dolgokat, mégis mindig legyintettem, hogy nem ez a fontos, díj nélkül is tudnia kell az embernek, hogy mennyit ér. Csak mégis! Jólesik az elismerés.

Most a szakma tüntette ki.

Nyolc évig voltam tagja egy fővárosi színháznak. Az igazgató minden évben közölte velem, hogy jelölt a díjra. Milyen díjra? – kérdeztem. Érdemes művészre, mondta. Ma már tudom, hogy azt csak a Jászai Mari-díj után adják. Amíg az nincs meg, addig nem lehetsz érdemes művész. Az a következő lépés. Egyszer aztán egy neves kollégámtól megtudtam, hogy sosem látta a nevemet a listán. Meg is mondtam az igazgatómnak. Pedig felterjesztettelek, felelte. Kiderült, hogy nem mondott igazat. Ennyire komolytalan volt. Én meg ennyire naivan álltam a dolgokhoz. Elhittem, amit mondott. Anélkül, hogy konkrét fogalmam lett volna a lépcsőfokokról.

Harmadéves volt a színművészeti főiskolán, amikor megkapta A szerelem bolondjai című tévéfilm főszerepét, amellyel valósággal berobbant a köztudatba. Azután már sorra kapta a jobbnál jobb filmes lehetőségeket. A legtöbbször vonzó, csábító, legyőzhetetlen nőket, akiket más és más színnel festett meg. Rég letűnt világok romantikus nőalakjai voltak ezek, akiket forgószélként kapott fel a szerelem. Nem „szorították” egy idő után ezek a szerepek?

Hiszek a reinkarnációban. A testünk maga a mikrokozmosz. Minden mindennel összefügg. Pályám elején úgy kezeltem a szerepeimet, hogy éreztem bennük valami titokzatosságot. Azért találtak rám ezek a rejtélyes nőalakok, mert bevonzottam őket. Én magam is hasonló beállítottságú vagyok. Mondták is sokan, hogy még a titok sem evilági, amit magamban hordozok. Később rájöttem, hogy ezek a karakterek, amelyek megtalálnak, nekem már megvoltak. Megéltem őket.

Connecticutben élő lánya, Lili, aki szintén ezt a pályát választotta, és örökölte édesanyja szépségét, bevonzza a hasonló szerepeket?

Boncolgatjuk is gyakran ezeket a kérdéseket. Hol az ő szerepeit, hol az enyémeket. Miután mindketten tanultunk színészetet Amerikában, és mindketten az Actor’s Studióban, ugyanazzal a módszerrel fogjuk meg az adott karaktert. Milyenek voltak a szülei, milyen nevelésben részesült, milyen helyzetek elé állította az élet, vannak-e félelmei, traumái, ki lehetett az első szerelme? Mint egy építész, amikor elkezdi megrajzolni az alapokat, a belső tereket, úgy építjük fel mi is a szerepünket. 

Az Amerikában töltött évei mennyit segítik az önismeretben?

Nem akarom misztifikálni a dolgokat, vagy azt mondani, hogy a budapesti színművészeti főiskola kevesebbet adott, mint a kinti stúdió. De már az is nyomot hagy az emberben, hogy átköltözik egy másik kontinensre, egy idegen kultúrába, ahol megtanul egy nyelvet. Óriási lehetőség ez a tisztánlátásra, az összehasonlításra. Huszonegy évig éltem New Yorkban, ami sokat hozzátett a létezésemhez. Szélesebbre nyitotta előttem a horizontot. Adott rengeteg emberi és művészi tapasztalatot. A rossz sem véletlenül talál meg bennünket. Nekem is volt egy kellemetlen válásom, át kellett mennem egy kemény időszakon. Idegileg és lelkileg nagyon megviselt, de a végén megerősített. Bölcs rálátással megtanultam, hogy a bosszút, a gyűlöletet azonnal el kell engedni. Meg kell bocsátani, csak úgy tudunk a rossz dolgokon átlépni.

Nem titkolja: sok köze van az ezotériához. Mióta?

A születésemtől fogva. Ez egy extra plusz, amit a Teremtőtől kaptam. Már gyerekként is ilyen voltam. Gimnáziumi osztálytársaim mesélték nemrég, hogy már tizenévesként is milyen furcsa lány voltam. Kihívtak felelni, de addig egy szó ki nem jött a számon, amíg a talpam alatt meg nem találtam azt az energiapontot, ahol már érdemesnek láttam megszólalni. Szeretem az erdőt, a csendet, a fákat, a madarakat. Régi emlékeket idéznek meg bennem. Szentendrén is körbevesz egy erdő. Éltem én évekig a budai vár alatt is. Nem vágyom vissza. A természetben nőttem fel. A nagyszüleimnél a teljes szabadságot élhettem meg.

Kübekházán, ahol felnőtt, a szerb–horvát határ közelében milyen hatások érték?

Mi ott naponta három ország harangszóját hallottuk. Az elvágott részekbe busszal jártunk át a rokonokhoz. Hol a nagypapámmal, hol a nagymamámmal mentünk. Különös kisugárzása van ott a földnek. Érezhető a frekvenciája. Arrafelé erősebben érvényesülnek a természeti törvények. Ott ma is rend uralkodik. Egy kis faluban nem lehet lopni, csalni, hazudni. Ott mindenki ismer mindenkit. A természet tiszteletét tanultam meg Kübekházán. A nagyszüleim gazdálkodtak. Reggel elmentek dolgozni a földekre, én maradtam otthon egyedül, tízévesen. Mire hazajöttek, megetettem, megitattam a jóságot. Nálunk így hívták a jószágot. A fát nem lehetett kivágni, mert a fa is él. Szentendrén, a patak partján tavaly nyáron megszólalt a lombfűrész. Kivágtak harminc-negyven fát. Egy egész ligetet. Én ezt bűncselekménynek tartom. Pont nálam volt az édesanyám. Nyolcvankilenc éves. Álltunk kint az utcán, és odaszólt a munkásoknak. „Fiaim! Derékba vágjátok azokat a gyönyörű, százéves fákat? Hát az olyan, mintha titeket vágnának derékba!” Lelki betegek voltunk a látványtól. Nekem a fák, a növények, az állatok lelki társaim.

Milyen gondolatokkal hagyta el annak idején Magyarországot? Mi volt a fejében, amikor megérkezett Amerikába?

Engem nem igazán értékeltek itthon. Akármennyi filmet forgattam is, ezt éreztem. Talán ezért is kapott el a vágy, hogy máshol, a tengerentúlon is megmutassam magam. Kossuth-díjas kollégám, Gera Zoltán mondta, amikor A szerelem bolondjait forgattuk: „Irén, maga az egyetlen színésznő, akinek nem itt lenne a helye Magyarországon. Maga exportképes.”

Be is került több amerikai filmbe, televíziós produkcióba. Legutóbb A végtelen matrjoskába, egy Emmy-díjas sorozat második évadjába. A Covid miatt ugyan ki kellett várnia, hogy elkezdődjön a forgatás, de bizonyára nyugodt lélekkel várt a nagy lehetőségre.

Tudtam, hogy el fog jönni. Éreztem. Kicsit olyan bulgakovi a történet. Anyai vonalon öröklődnek bizonyos magatartásbeli minták, erről szól a film. De arról is, hogy miképpen lehet megszakítani ezeket a mintákat. Feldolgozni a traumákat, és felülemelkedni rajtuk. A nagymama, akit játszom, a háborús években szökött ki Amerikába, ott született meg a lánya, és annak is van már lánya. Háromgenerációs történet. A kérdés: mit örökölt, mit visz tovább az unoka a nagymama világából, habitusából? Meg tud-e bocsátani az anyjának, aki alkoholista volt és drogozott, nem törődött vele, ezért én, a nagymamája neveltem fel. Két hónapig folytak a próbafelvételek, a tárgyalások, a beszélgetések. Fatalista vagyok. Azt mondtam, ha én kellek, engem választanak. És jött is a hír, hogy megkaptam a szerepet. Két hónapig New Yorkban forgattam.

Reménykedhet valamiféle folytatásban?

Lesz harmadik évad. A szerződésemben az áll, hogy visszatérő szerep. Tavaly nem készültek filmek Amerikában. Sztrájkot hirdetett a szakszervezet, történelmet írt a filmipar. Összefogtak a színészek és a forgatókönyvírók a fizetésük csökkenése és a mesterséges intelligencia térnyerése miatt. A sztrájk világszerte rengeteg kárt okozott a filmiparban. Mivel tagja vagyok a kinti szakszervezetnek, nekem is alá kellett írnom, hogy erre az időre semmilyen munkát nem vállalok. Most már várom a hívást a kinti ügynökömtől, hogy bejelentse, folytatjuk a munkát. De már hívtak újabb castingokra, amerikai és koprodukciós filmekbe. Vannak függőben levő dolgok.

Évekkel ezelőtt, amikor hazajött, kinti rózsatövekkel érkezett.

Itthonról fűzfavesszőt vittem. El is ültettem. Gyönyörű fa lett belőle. De ahogy múlnak az évek, egyre nehezebb rakétaként kilőni magamat. Abban reménykedem, hogy jön még valami szép, hogy adhassak valamit magamból. Beszélgetni szeretnék az emberekkel. Segíteni a lelkükön. A jobbulás felé vinni őket. De van egy másik tervem is. Szeretném, ha az unokáim folyékonyan beszélnének magyarul.

A szerző a Vasárnap munkatársa