Gyógyír a lélek sebeire

Hildegard költészete inspirált költészet. A kolostori életben liturgikus feladatokat is betöltő, zenei aláfestésű költemények olyannyira istenközeliek, hogy nemcsak a mára már közhelyesült segítő isteni kéz képe metaforizálódik bennük, hanem érzékletesen láttatják a szentekből áradó isteni leheletet vagy az istenségnek közelről a szemébe néző angyalokat is. Az ember szerénységének és alárendeltségének tudata sajátos női öntudattal ötvöződik ennek a korabeli merev kereteket meglazító, önmagát az ószövetségi próféták utódjának tartó Benedek-rendi apácának a költészetében, aki az egyház hivatalos gyakorlatával ellentétben nő létére még prédikációs tevékenységet is folytatott. A metaforák olykor zavarossá sűrűsödő kavalkádjából nem véletlenül emelkednek ki a Szűz Máriához kötődők. Az ószövetségi bűnt, a kígyót eltaposó Mária tulajdonképpen Éva büszkén kinyújtott nyakát töri össze. Mária (akárcsak a halála után szentként tisztelt 12. századi költőnő) orvos is, fiának olaját keni a halál sebeire, melyeket Éva mart. Éva és Mária ellentéte az aszszony és a szűz oppozíciójából indul, ám nem a testi való a lényeges, hiszen a Szűzanya „fényből szőtt anyag”, akiben „az elemek ujjongva zengenek”. Krisztushoz való viszonylatában persze Mária csupán közvetítő, az „alázat edénye”, a fiában rejlő istenséghez mérve a hajnal és a méhéből felkelő nap, a kert és a benne nyílt virág kerül párhuzamba.

A nőiség hangsúlyozása mellett feltűnő a zenei metaforák nagy száma – erre is magyarázatot adhat a Hildegard-biográfia, hiszen Hildegard zeneszerző is volt, s a kozmikus összhangot megképző művészetében legalább olyan fontos a zene, mint a szöveg. A szeplőtlen fogantatáskor „zendülnek a menny orgonái”, a Szentlélek „dobok és citerák élő zengetője”, a 7. századi kolostoralapító, Szent Disibodus „a tiszta hang oszlopait” emelte a magasba, Szent Rupertusban pedig, akinek sírja fölé épült a Hildegard által alapított rupertsbergi zárda, a Szentlélek harmóniája zeng.

A zenei harmónia a mártírokat jelképező vérmotívum drasztikumát is feloldja. A mártírok az ünnepi lakomán a Bárány kiontott vérébe lépnek, ám a vérfakadás termékei a virágzó rózsák, s Szent Maximinusnak sem a vére, hanem „gyöngyöző balzsama hullik”.

A kötetlen formában, nehézkes latinsággal íródott verseknek a fordításban (természetesen lehetséges és jogos megközelítésben) ugyan csak ez a szövegi aspektusa kerül előtérbe, ám valójában énekekről (műfajukat tekintve antifónákról, responzóriumokról, himnuszokról és szekvenciákról) van szó. A pretextust szorosan követő fordító, Kulcsár F. Imre archaizmusokkal óvatosan bánó, lényegileg mai nyelven megszólaló átültetése inkább a költemények prózaversszerűségét erősíti meg, s elsősorban képiségével igyekszik hatást elérni. A műfaji jellegzetességeikből adódóan rövid és tömör antifónák némelyike a nyelvi sűrítés és feszültségteremtés modern eszközeivel élő Pilinszky János költészetét juttatja eszünkbe, pl. a Szűz Máriához íródott 11. sorszámú vers: „ĺmé ma nyílik / bezárt kapu: / kígyó bilincse, asszonyt-szorító. / Hajnalban kibomlik / a tiszta fényben / Mária virága.” Kulcsár F. Imre merész feladatra vállalkozott, hiszen egy esetben Babits Mihálylyal volt kénytelen felvenni a versenyt, aki Amor sanctusába Szent Hildegardnak a Szentlélekhez írt szekvenciáját is besorolta. Babits a kötetlen szekvenciát nemcsak alliterációkkal, enyhe zeneiséggel dúsította, hanem korának jellegzetes szókincsét is belevetítette néhány ponton a szövegbe. Ez utóbbira példa a divatos „barna” jelző használata, melyet annak idején Halász Gábor a nyugatos Vergilius-fordítóknál is kifogásolt: „et terra viriditatem sudat”, Babitsnál: „és zöld pompát izzad a barna föld”. (Ugyanez Kulcsár F. Imrénél: „s fakad a föld élő zöldje”.)

A kötet Hildegard 73 liturgikus énekének fordítása mellett tartalmazza az Ordo virtutum című dráma magyarítását is. A művet a feltételezések szerint a rupertsbergi zárda templomának 1152-es felszentelésekor mutatták be oratóriumjellegű előadásban. Akárcsak a versek, ez a dráma is kuriózum a korabeli alkotásokhoz mérve. Hildegard ugyanis nem bibliai vagy hagiográfiai történetet jelenít meg, hanem a kozmikus erőkkel azonosított allegorikus szereplőket léptet fel, melyek megnevezését a fordító egy átgondolt rendszert felépítve nem az erények szóval fordítja (a latin virtus szó első jelentéséből kiindulva), hanem Isteni Erőknek nevezi. A versekhez hasonlóan a dráma is metaforákkal telített, motívumaik is szorosan kapcsolódnak. A versekben Szűz Máriához kötődő orvosfunkcióra utal például, hogy a drámában Krisztust mint Nagy Gyógyítót említik, a bűnbánó lelket az ördög kezéből kimentő Alázat pedig gyógyírral kenegeti a lélek sebeit.

(Hildegard von Bingen: Égi harmóniák. Az isteni erők játéka, ford. Kulcsár F. Imre, Paulus Hungarus–Kairosz Kiadó, 2003)