Agyők, Nagy Ők, agyalapi mirigyek

Nézem a dobozt. Üres! Pedig milyen jó lenne most rágyújtani. De az orvosom eltiltott minden izgalomtól. Dohánytermékből csak Light, zenéből is csupán az Electric Light Orchestra, száguldásból pedig egy százéves lajtos kocsi. A Nagy Ő-t sem nézhetem addig, amíg el nem döntöm, milyen viszonyban vagyok Anikóval. Hm, milyenben is? Mondjuk, ha közönségszavazás lesz arról, hogy megnagyobbíttassa-e a bőre alá bújtatott szilikonlabdákat, akkor arra egyértelműen nemmel fogok voksolni (a Voks Humana szellemében). Viszont ha a nagy tudású ismeretlen népművelők úgy teszik föl a kérdést, hogy férjhez adjuk-e végre a leányzót, mégpedig gyorsított eljárással, akkor arra a válaszom egyértelmű igen, még egy zsák zabot is küldök a lakodalmas hintó elé befogott lovaknak.

Nézem a dobozt. Vasárnap délután van, pont megfelelő idő egy kis műsorváltozásra, és íme, nem káprázat, felcsendül az Egymillió fontos hangjegy szignálja, majd B. Tóth László 1980-as arca közli velünk, hogy most Máté Péter énekel néhány dalt. Jólesik huszonnégy évet visszazuhanni az időben, még ha csak húsz percre is, aztán megnézni a jövő heti műsort, hátha újabb műsor-régiségek kerülnek terítékre, de nem, aki nosztalgiázni akar, annak majd este Lajcsi elénekel néhány régi, diszkósított Omega-klasszikust...

Nézem a dobozt. Vérnyomás rendben, cukorszint cuki, még jó, hogy a Mirigyekkel nincs baj. Tényleg nincs. A kiválasztó rendszerük remekül működik: ők nyolc(k)an (a hím pellérek!) mindig találnak maguknak kipécézni valót, tudják, hogyan kell egy kicsit bepárásítani száraz tényektől csikorgó szemlencsénket. Előfordul, hogy a városi folklór gazdag kincsestárából olyan viccet sütnek a képünkbe, amelyet már újszülöttként is ismertünk, viszont egy-egy kárpótlásul beadott saját poéninjekciójuk doppingbotrányba kergetheti szervezetünket. Néha bedugul a szűrőjük, ilyenkor jobb lenne, ha a képernyő alján gubbasztó sárga tizenkettes karikát egy lila, villogó kilencvenhatos váltaná fel. Persze, ők megmondták: az esetleges botránypöttyökért ők nem hibáztathatók, nem vállalják a felelősséget. Ebben különböznek a politikusoktól, akik nem a történet elején, hanem a végén tesznek hasonló nyilatkozatot. Mirigyeink időről időre ismert fazonokat is „belógatnak a képbe” (Bálint, a BB1 farigcsáló ezermestere, Noszály, az előző nagy Ööö... stb.), ám szerény észrevételem szerint ez esetben Fekete Lászlót eléggé negatív szerepben villantották fel. Ha csak néhány másodperc volt is az egész, a nézők tudatalattijába belefényképeződött a kép: a mindig jópofa kolosszus most egy védtelen embert ütlegel. És különben is, a jó ízlés határait még elvétik néha a pillanat gegtornászai, akik most éppen a május végén adásba kerülő műsorukat készítik elő. Ismert magyar mesék paródiáit zúdítják majd ránk, mielőtt a nyári szünetre való hivatkozással végképp megszűnnek a nézhető tévéműsorok.

Nézem a dobozt. És máris beírok egy jó pontot Szulák Andreának. Egyre karcsúbb, fiatalabb és vidámabb, ráadásul ez a hétfői show végre rosszlányos kacajoktól és mellbedobásos magamutogatásoktól mentesen tett hozzá valamit Novák Péter, Tóth Vera, Oláh Ibolya és Dolák-Saly Róbert portréjához. Bár az elején kissé tartottam attól, hogy Robi megint elmeséli, miképp nyert ő el egykoron egy titkárnői állást...