A tisztesség: szabadság

Soha nem éreztem úgy, hogy sokat foglalkoztatnak. Nem gondoltam persze azt sem, hogy amolyan parlagon heverő ember vagyok, de úgy éreztem, hogy mint művésznek kicsit kiürült az életem. Ez körülbelül öt-hat éve lehetett. Csizmadia Tibortól, az egri színház igazgatójától kaptam az első lehetőséget 2003-ban, hogy rendezőként is megmutathassam magam. Szerintem minden színészben előbb-utóbb megszületik a vágy, hogy rendezzen, ha azt érzi, hogy a rendező nem ért eléggé a munkájához, vagy nem törődik a színésszel. Van az egoizmusnak egy olyan foka, amelyik inkább hasznos, mint káros, és ennek a hasznos önzésnek a színészben meg kell lennie. Fontos számára az erőteljes színpadi jelenlét, és ha ezt a rendező nem tudja neki megadni, akkor önmagát kell rendeznie. Bennem is ugyanez a jelenség indukálta a kényszert, hogy rendezőként is kipróbáljam magam.

Komáromban Schiller Ármány és szerelemét rendezi.

Verebes István egy éve megkérdezte, lenne-e kedvem játszani vagy rendezni Komáromban. Aztán a nyár derekán felhívott, hogy rendeznék-e Ármány és szerelmet? Először nem tudtam, mit válaszoljak, mert úgy gondoltam, jobb, ha egy ideig inkább stúdióban, kevés szereplős, kortárs darabokkal próbálkozom, Schiller drámája pedig mindazt képviseli, amitől annyira féltem. Sok embert kell mozgatnom nagyszínpadon, ráadásul egy olyan előadásban, amelyet önkéntelenül is mindenki a régi színházi élményeihez vagy Schiller korához hasonlítgat. Elolvasva a darabot éreztem ugyan benne azokat a dolgokat, amelyek a mától eltávolítják, de nagyon erősen éreztem azokat a mai napig jelen lévő aktualitásokat is, amelyek élővé és időszerűvé tudják tenni.

Melyek ezek?

A hatalomvágy, a szülő-gyerek közti viszony problémái, a büntetlenség kérdése. Ezekkel a dolgokkal napról napra szembesülünk, és mindannyiunkat érintenek. Igaz, nem vagyunk mind miniszterek, de van állásunk, valamilyen egzisztenciánk, amiért mindent megteszünk. Sőt, szeretnénk egy jobb állást, biztosabb megélhetést; ennek eléréséért hajtjuk magunkat, nem törődünk a családdal. Emiatt a gyerekek kicsit mintha a semmiben lebegnének, frusztráltak lesznek, és ha olyan típusú problémájuk adódik, mint az Ármány és szerelem egyik főszereplőjének, Ferdinándnak, akkor nincs kivel megbeszélniük. A darab másik hősét, Lujzát viszont olyan erős, élő kapocs fűzi a szüleihez, amely például el tudja őt tántorítani az öngyilkosságtól. A másik fontos kérdés, amelyet Schiller fölvet, a tisztesség kérdése. Tudniillik nem lehet kicsit tisztességesnek lenni: csak az a zsebkendő tiszta, amelyen nincs folt. Ez pedig különösen aktuális kérdés, ugyanis mindünkben van egy kis tisztességtelenség. Aki a mai európai valóságban élő küszködő és dolgozó ember, az előbb-utóbb szembesül ezzel. Néha rajtakapjuk magunkat azon, hogy valamiféle érdekből olyat teszünk, amiről már érezzük, hogy nem tisztességes. Közben persze a legjobb szándék is vezethet minket, például családunk fenntartása. ĺgy van ez az Ármány és szerelem minisztere esetében is. Úgy gondolja, hogy bár ő tisztességtelen eszközökkel éri el a biztos egzisztenciát – fia megmaradhat tisztának, és csak élveznie kell a jólétet.

Valamiféle nagy hiábavalóságot éreztem ebben a történetben. Miért van ez így? Miért hagyjuk, hogy ez így legyen? Hiszen mi mindezt tudjuk; tisztában vagyunk azzal, hogy ha valamit elkövetünk, akkor a lelkiismeret-furdalást magunkkal kell hurcolnunk. Akkor mégis, miért tesszük mindazt, amit teszünk? Ezeket a kérdéseket akartam feltenni ezzel a darabbal, amelyet általában terjengős, romantikus és szentimentális műnek tartanak.

Schiller darabja némiképp aktualizált formában kerül színpadra Komáromban.

Schiller a helyszínről azt írja, hogy valahol, egy német hercegségben. Ezt én nem is változtattam meg, tehát nincs teljesen áthelyezve a huszadik századba, inkább csak jelzéseiben utal erre a – számunkra jobban értelmezhető – korszakra. Ha lehántjuk erről a darabról a Schiller korabeli színház sajátosságait, színházi jelrendszerét, akkor a mai nézők számára is aktuális problémákat feszegető előadás jöhet létre. Sajnos arra kellett rájönnöm, hogy egy dologban határozottan rosszabb lett azóta a világ: Schillernél Miller tisztessége az istenhit velejárója. A hatalomvágy ellenpontja a vallás. Mára oda jutottunk, hogy az ember személyes hite, vallása politikai játszmák része. Ezért nem lenne hiteles, ha Miller pusztán a vallásossága miatt lenne „pozitív hős”. Igyekeztünk a belső, a tisztességbe vetett hitre helyezni a hangsúlyt. Akár jómódban, akár küszködve élünk, az egyetlen dolog, ami szabaddá tesz: a tisztesség. Miller egy tisztességes, makulátlan jellem; persze nem azt várom, hogy a nézők egyből Millerré váljanak, de legalább ott lebeg majd előttük egy példamutató irány, ami felé törekedniük kell, ha tisztességesen akarnak élni.