Egzisztenciális dráma, látlelet a társadalomról, természetfilm és még sok minden más. A Nomádok földje rendkívül sokrétegű, mély filozófiai alkotás, és a bezárt mozik korszakának egyik legkülönlegesebb filmélménye.

Taika Waititi új-zélandi rendező új filmjével bebizonyította, hogy a második világháború témájában még mindig lehet forradalmian újat alkotni. A Jojo Nyuszi groteszk elemekkel és iróniával teli komédia, a középpontban egy náci propagandával megfertőzött kisfiúval és képzeletbeli barátjával, Adolf Hitlerrel.

Valós események alapján történelmi, politikai és családi drámát forgatott Ondřej Trojan. Súlyos kockákon, kevés akcióval, annál igényesebb dialógusokkal rekonstruálja Zoltán Goldberger, azaz Zdeněk Toman nem mindennapi életútját, a második világháború befejezésétől az 1948-as szocialista forradalomig terjedő időszakra fókuszálva.

A film, amelyről talán a legtöbbet beszélnek, cikkeznek mostanság világszerte, Oscar-esélyt emlegetve, nem is egy kategóriában. Bradley Cooper nagyot robbanthat vele, nem érdemtelenül. Pedig ez már a negyedik feldolgo-zása ugyanannak a sztorinak.

FILMKRITIKA | Sokszor leírták már, de valóban megrendítő és hiánypótló alkotás az Örök tél című tévéfilm, Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró harmadik közös munkája A berni követ és a Félvilág után. A film, amely a „málenkij robotra” elhurcolt sváb-magyar nők és férfiak százezreinek állít emléket, feszes, lendületes cselekményével, a lágerborzalmak között kibontakozó szerelmi szállal akár egy hollywoodi mozinak is beillene, mégpedig a jobbik fajtából: úgy ragad magával, és nyújt katartikus élményt, hogy közben végig mentes marad a giccstől és a hatásvadász közhelyektől.

FILMKRITIKA | A legsötétebb óra mindenképpen előkelő helyet érdemel az életrajzi filmek ranglistáján, olyan kiváló alkotások mellett, mint A bukás, A király beszéde vagy A Vaslady.

Azért (is) lehet örülni, hogy ez a film kapta idén Cannes-ban a fődíjat, mert elsősorban azt a réteget parodizálja, kritizálja, amely azért ül be a moziba, hogy lássa a cannes-i fődíjas alkotást. A kultúrsznobokat célozza meg. És remélhetőleg szíven is találja őket.

A hír igaz! A Szárnyas fejvadász 2049 minden tekintetben felér az elődjéhez. Sőt, néhol jobb is az első résznél. Mondok ennél is jobbat: az 1982-es verzióval alkot kerek egészet.

A Baywatch végén van egy jelenet, amelyben a vízimentők lassított felvételen futnak egymás mellett. Mindenki boldog, mosolyog, aztán egyszer csak Zac Efron szó szerint pofára esik. Pont így jártam én is ezzel a filmmel.

A remény másik oldala című opusával második menekültfilmjét készítette el Aki Kaurismäki. A migránstéma azonban az egyikben sem szívet facsaró, boldog megoldással végződő sztoriban jelenik meg. S főleg nem érzelgősen elmesélve. A finn rendezőtől megszokott groteszk, abszurd hangulat, fanyar humor és szenvtelen narráció jellemzi mindkét filmet.

Színházról filmvígjátékot forgatni nem bonyolult feladat: csak be kell mutatni, mi zajlik a függöny mögött, lehet mókás pillanatokat csinálni az olvasó- vagy rendelkező próbákból, a színészek közötti cicaharcból, és nagyjából bármiből, mert a színház jó és szinte kimeríthetetlen alapanyag. Vélhetőleg ezt gondolta Vékes Csaba is, aki első nagyjátékfilmjét, a Hetedik alabárdost egy vidéki színház életéről készítette.

Nyilván eljön az az idő, amikor már nem Tom Cruise lesz a mindig bevethető sztár, aki szinte bármilyen moziban otthonosan mozog – ám egyelőre még nem tartunk itt.

Felnőttként különös nézőpontból kell, érdemes végignézni Jan Svěrák Mezítláb a tarlón című moziját. A rendező édesapja, Zdeněk Svěrák jegyzi meg a filmhez forrásként szolgáló könyvében, hogy írás közben sikerült ugyanazt látnia, amit évekkel korábban látott, csak akkor jóval alacsonyabbról szemlélte az eseményeket. Ahhoz, hogy ugyanazt ugyanúgy láthassa, le kellett guggolnia.

Nem volna alapvetően azzal semmi gond, hogy egy stúdió a hatalmas bevétel reményében valami képtelen ötletet enged a vászonra. Láttunk már ilyet: készült elég jó film a bennünk élő érzelmekről (Agymanók) vagy éppen a Lego-figurák életéről (A Lego kaland), és bármennyire is pénzhajhász elképzelésnek tűnik, a mindennapjaink során használt hangulatjelekről szóló Az Emoji-film is lehetett volna jó.

Csak haragudni lehet a Minden, minden készítőire, mert hiába volt egy jó alapötlet, hiába lehetett volna ebből jó mozit csinálni, ők elszúrták.