Vérszagra gyűl az éji Vad

Ismertek a nagy elődök. Klasszikusok. Kultuszfilmek. Örökzöldek? Vérvörösek. Murnau és a borzalom szimfóniája. Herzog és az éjszaka fantomja. Coppola és Bram Stoker véreskezű vajdájának köpö… subája! Mel Brooks és Leslie Nielsen… A tükör- és előképek Eggers alakjához és munkásságához eszményien illeszkedhetnek. Némi vérátömlesztéssel. Amennyiben azok delejes mivoltából mazsolázgathatunk: mocskos szertartásokból, látomásokból, fojtogató rém- és lázálmokból. Mert mikor álmodik, az azt jelenti, még él. Csak „a halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.”

Kormos képköltészet

Fekete-fehér (olykor bizony szürke) árnyjátéka némafilmként is érkezhetett volna. Na, majd a rendezői változattal! Olvasom, az sokrét(eg)űbb és innovatívabb lehet. Még ennél is mocskosabb, sötétebb, zsigeribb? Persze emlékezetesek az itteni vérkészletei, beszédes beállításai, megátalkodott mozimázolónk megelevenedett filmfestményei általában erős vizualitással, tapintható atmoszférával bírnak. De mintha nem is akart volna újat feltalálni, csak mélyíteni a nagy elődök lábnyomát a havasalföldi hóban? 

Egy sem nem szorosan vett (poszt)horrort, esetleg karcos, karmos, kormos képköltészetet vagy szörnyfolklórt, hanem mindez együtt, és még sok egyéb mást. Egy igézően és meg-megidézően fényképezett téboly(dá)t, melynek (m)értékét a Bartók-féle lármák, (r)égi, fájó dallamok verik (f)el. 

„Vonagló, jajgató, éles, sötét” muzsikák, melyekben ellobbant és -robbant láng-elmék fürösztik fáradt, sáros lelküket. 

Az egyikük (Albin Eberhart Von Franz professzor) akár a rendező alteregója is lehetne. Őt házi kedvence, Willem Dafoe formálja meg. Ábrázolja, így helyes. Hol szegényesen, egyhangúan, hol annál agyafúrtabban, színesen. Ez a kettőség az egész gyászos gyűjteményre jellemző. Hiába a képekben gazdag, termékeny képzelőerő, ha hiányos, homályos, terjengős, zavaros a belső egység. Elmélkedése egyenetlen, noha hasznos adalékokat szedeget össze. Túlterhelve aprólékos részletekkel, szimmetrikus rendekbe sorjáztatva, amelyeket többé-kevésbé mesterséges megfelelések kötnek össze egymással…

Taika Waititi árnyéka

Ám érdemes a fenti nehézségeket leküzdeni. Már csak a címszereplőt feltámasztó Bill Sarsgårdért is! Aki ott sem volt. A protézis- és sminkréteg alatt/mögött/mélyén kellett volna életre keltenie a rothadó húst, egy élőhalottat, amint azt megfogalmazta: „egy kib.szott Grincsként”. (Orlok) grófként, lordként, nagyúrként. Démonként. Járványként és rontásként. Rémalakja (nem) hétköznapi vámpír, noha néha mégis mintha Taika Waititi árnyékából lépett volna elő. A nagyközönség előtt először csak az óriásvásznon, mivel kiötlői az előzetesekkel nem akarták kivéreztetni e sötét vadász(ato)t. Arról viszont nem nyitnék vitát, miért eredeti nyelven ajánlott megtekinteni. Mi több, hallani!

Nem több, mint éhség

Cselekményét tekintve akár egy regényes (tengeri) utazás története is lehetne, valójában egy sajátos, ideális álomutópia. Rémkép(let)ekkel. A nem túl harsány, ugyanakkor látványos prelúdiuma megalapoz a későbbieknek: a súlytalan Herr Hutter (Nicholas Hoult) Transzilvániába érkezik, hogy biztosítsa jövőjét. Ügynöki minőségben. Frau Hutter (Lily-Rose Depp mintha Remy de Gourmont lapjairól libbenne le butoh tánccal) féltő szavai ellenében. Édes kis romantikusom! Ez nem rólad szól. Ellenben a Kaszásról és a leánykáról („Te vagy az én szégyenem.”). 

Egyéb olvasatban: a nagy kisasszony kebléről, a fél-férfi falloszáról. Explicit erőszakról: véres előjátékról. Vadromantikáról. Mindez nem több, mint éhség. Elfojtott (szexuális) étvágy. Megszállottság! S végül áldozathozatal… A törcsvári helyett itt a Tófalvi kastélyból kiszabadult, renitens rettenettel. A vérszopó (h)alvajáró hajón, tengernyi patkánnyal a fedélzeten, elindul az Öreg Kontinens szívébe, egy germán (Németország ekkor még nem létezik) kisvárosba, Wisburgba, hogy beteljesítse romlott románcát. A NŐVEL. Egy fenséges angyalszoborral, akib… amibe beletörhetnek vérszívó agyarai.

A lassan lecsengő, kivérző díjszezon kesztyűs kézzel bánt e „kaján őrülettel”, méltányolva az operatőri munkát, a (díszlet- és) látványtervezést, valamint a „sminkkel és hajjal” és a „jelmezzel” végzett munkákat. Mindezt az Akadémia döntnökei 4 Oscar-jelöléssel honorálták. Kosztümös, modern mítoszának jár az elismerés. Modorosságának, szenvelgésének, teatralitásának kevésbé.

KASZÁS DÁVID