Maria Callast saját legendája zárja börtönbe Larraín filmjében

Harmadik dívafilmjét készítette el eddig Pablo Larraín. A Jackie-ben (2016) Natalie Portman játszotta a gyászoló first lady-t – a cselekmény időtartama az elnök meggyilkolását követő napokat öleli fel, azt állítva fókuszba, hogyan teremtette meg Jackie Kennedy a terepet a férje alakját övező legenda számára.

A Spencer (2021) Kristen Stewart főszereplésével elevenítette meg Diana hercegnő 1991-es karácsonyát, melyet II. Erzsébet norfolki kastélyában töltöt, miközben egzisztenciális kérdésekkel nézett szembe, nevezetesen, a már elkerülhetetlennek látszó válás és a királyi családból való távozás kilátásaival.

Tényszerűség helyett lélekábrázolás

Csak úgy, mint a Maria esetében, Larraínt a két korábbi filmben is sokkal inkább alanyai pszichológiai állapota érdekelte, semmint az a cél, hogy tényszerűen ismertesse az életüket. S bár a fő narratív szálat mindhárom filmben gazdagon tarkítják múltbéli epizódok, a trilógia egyike sem tekinthető a szó szoros értelmében biográfiának.

A rendező célja nem csupán az, hogy megismerjük ezeknek a történelmi személyiségeknek az élettörténetét, hanem sokkal inkább az, hogy átéljük velük élettörténetük kulcsfontosságú szakaszát.

Filmjei karaktertanulmányok, melyek a főszereplőben dúló belső zűrzavart vetítik ki a az őket körülvevő világra – olyan, mintha benne lennénk a fejükben.

Némiképp meglepő azonban, hogy Larraín ezúttal a főhős halálának pillanatával indít. Maria Callas 1977. szeptember 16-án hunyt el Párizsi lakásában. Hatalmas csillárok, gazdag intarziával díszített faburkolatok, pazar szárnyas zongora: a kamera lassú tempóban állítja fókuszba a szobát, ahol a szoprán, aki hangjával az egész világot meghódította, meghalt. A cselekmény iránya ki van tehát jelölve: a néző egészen pontosan tudja, hová tartunk. A film a hangját vesztett, gyógyszerfüggő, hallucinációktól szenvedő Maria Callas életének utolsó napjait, nagyjából utolsó hetét mutatja be.

Monumentalitás

Ezúttal is egyértelmű, hogy Larraín nem csupán a külső hasonlóságot tartotta szem előtt, mikor színésznőt keresett a történelmi személy megformálására. A Jackie és a Spencer esetében jelen volt egyfajta izgalmas párhuzam.

A férje legendáját alakító Jackie Kennedyt megformáló Natalie Portman olyan színésznő, aki szintén sokat dolgozott saját imázsának megteremtésén, míg a norfolki családi összejövetelen szenvedő Diana hercegnőt alakító Kristen Stewart, csak úgy mint Diana a királyi családban, sokáig kívülálló volt Hollywoodban.

Angelina Jolie azonban máshogyan passzol a történetbe. A film esztétikája az opera műfajából eredő monumentalitásra törekszik, és Larraín ehhez igazította a Callas élete végső szakaszát meghatározó dráma koreográfiáját, a halálát előkészítő időszakot.

Larraín pazar megoldással kapcsolja össze a díva végső napjait megnehezítő mentális problémákat azzal, hogy felidézze a múltat. Callas Párizsban él fényűzően berendezett lakásában komornyikjával (Pierfrancesco Favino) és szakácsnőjével (Alba Rohrwacher), akik hiábavalóan igyekeznek határt szabni gyógyszerfogyasztásának. Callast kísérti a múlt, álmában és napközben is. Álmaiban újra és újra meglátogatja Arisztotélisz Onászisz, a dúsgazdag iparmágnás, akire – ahogy azt a film többször megerősíti – Callas élete szerelmeként tekint. Callas viszonya Onászisszal kilenc éven át tartott, és érdekes adalék a Larraín-trilógiáihoz, hogy Onászisz éppen a megözvegyült Jackie Kennedy miatt hagyta el az operaénekest.

Jolie brillírozik

Emellett egy fiatal televíziós riporter is faggatja Callast – hogy az újságíró valós figura-e, vagy pusztán Callas képzelgésének része, az nem világos, mindenesetre sokatmondó összecsengés, hogy a díva marokszám fogyaszt abból a tablettából, melynek neve egyezik a fiatal újságíróéval. Callas Mandrax társaságában járja tehát Párizst, melynek különféle helyszínei emlékeket ébresztenek benne. Emlék-képzelgéseiben felelevenednek a világ legpatinásabb színpadain énekelt áriák, az Onászisszal való kapcsolata, de bepillantunk a kezdetek kezdetébe is – abba a fiatalkorba, melynek traumái valószínűleg egy életre meghatározták a személyiségét (a fiatal Callast Aggelina Papadopoulou játssza).

Angelina Jolie alakítása pazarul illeszkedik a film esztétikájához – itt is tökéletesen illik rá az a szó, hogy monumentális (az igazi Callas hozzá képest jóval törékenyebb személyiségnek hat egyébként.)

Remek a színésznőt egy olyan szerepben látni, amelyben megmutathatja a színészi kvalitásait, Jolie pedig valóban széles érzelmi palettát tár elénk.

Jolie egyébként több mint fél éven át vett énekórákat, hogy hitelesen tudja megformálni az áriákat éneklő Callast. Az operarészletek 95 százalékában egyébként Callas hangját halljuk, de a végső jelenetben Jolie saját énekhangja is szerephez jut.

Álmok és hallucinációk közt

Larraín harmadik díva-filmjének legerősebb pillanatai azok, melyekben összefolyik az opera Párizs mindennapjaival, a valóság a látomásokkal, a jelen a múlttal. Ilyen például a Pillangókisasszony egyik híres áriája, amely Párizsban, zuhogó esőben elevenedik meg, valahol az álom és a hallucináció határán. Ezek a jelenetek valóban pazarul lettek megrendezve, egyfajta grandiózus szürrealitás hatja őket át.

Ami kissé elveszik azonban a filmben az az, hogy közelebb jussunk hozzá, hogy mi vezetett Callas összeomlásához. Élete utolsó szakaszában maga a Callas-legenda zárja börtönbe az egykori operaénekest. Bár világos számára, hogy fellépni már nem fog, az utolsó napokban a díva megpróbálkozik azzal, hogy újra énekeljen. Vajon képes-e feleveníteni egykori tündöklő hangját, amelyért az egész világ rajongott egykor? Ha pedig nem, akkor mi értelme marad számára az életnek? Ezek a kérdések valóban pont olyan monumentálisak, mint egy opera – csak éppen, mintha kimaradt volna a bensőséges, a mélyen személyes tényező.