Széteső életek az ígéret földjén – A brutalista azt is megmutatja, milyenek a magyarok

Egyszerre fura és kellemes érzés hollywoodi filmsztárokat hallani az anyanyelvemen beszélni, magyarul felolvasott levelekkel megspékelve, miközben a pozsonyi moziban a többiek cseh feliratokat olvasnak. Ott van alattuk az angol felirat is, pedig az amerikai nézők nem szoktak hozzá ilyesmihez. De ahhoz sem, hogy az „amerikai álmot“ valaki lerombolja a vásznon.

Ezek az emberek nem akarnak minket

– mondja egy ponton a feleség építész férjének, aki látszatra ugyan megkapta a nagy lehetőséget, de közben lépten-nyomon éreztetik vele, hogy ő csak egy bevándorló. 

A brutalista főhőse vagy inkább antihőse egy kitalált figura, bár a film teljesen olyan, mintha igaz történet alapján készült volna. A rendező, Brady Corbet állítólag hosszú éveken át küzdött azért, hogy leforgathassa, vagyis egy kicsit olyan ő, mint a főhős. 

Ugyan, kit érdekelne egy magyar építész amerikai boldogulásának története? Miért kell ellenségesnek, nacionalistának beállítani az ötvenes évek amerikai társadalmát? Hiszen Amerika az ígéret földje… 

Szóval kellemetlen volt a forgatókönyv a nagy stúdióknak. 

Pedig sokkalta érdekesebb egy magyar zsidó emigráns szemével látni az amerikai álmot, mint a hazaiakéval vagy a beolvadókéval. Ez utóbbi kategóriát a filmben Tóth László építész bútorkereskedő unokatestvére képviseli, aki Molnár Attilaként érkezett, de pár év múlva már Miller and Sons áll a cégérén – fiai ugyan nincsenek, de hát Philadelphiában nagyobb a bizalom a családi vállalkozások iránt. Katolikus felesége kedvéért ő is katolikus lett, ezt is a legnagyobb természetességgel közli meglepett kuzinjával, akivel angolul diskurálnak, mert hát Amerikában vannak.

A film további részében is ez a leggyengébb láncszem – csak nekünk, senki másnak –, mert nem igazán életszerű, hogy Tóth László a feleségével, Erzsébettel angolul kommunikáljon az ágyban, az autóban, de még akkor is, amikor az asszonynak görcsei vannak, és gyógyszerért kiabál. Csak néha váltanak át magyarra egy-két mondat erejéig, teljesen esetlegesen. Azt azonban meg kell hagyni, hogy Adrien Brody nagy átéléssel, remek kiejtéssel káromkodik magyarul, és azt is meggyőzően súgja Felicity Jones fülébe, hogy „szeretlek“.

Mire nálunk a mozikba került a film (január 23-án), már tudtuk, hogy nagy részét Budapesten forgatták, hogy Adrien Brody büszke magyar származására és az édesanyjára, akinek bevándorlóként számos nehézséggel kellett szembe néznie, hogy magyar színészek is felbukkannak néhány jelenetben, hogy a társproducer is magyar volt, és hogy A brutalistát 10 Oscar-díjra jelölték. Mindet meg is érdemli. 

Egy szépen fényképezett (Lol Crawley), remek látvánnyal (Judy Becker) és zenével (Daniel Blumberg) megtámogatott, jó forgatókönyv alapján készült (Brady Corbet, Mona Fastvold) alkotásról van szó, amely elsősorban a színészi játékra épít – nem véletlen, hogy a legjobb férfi főszereplő, illetve mindkét legjobb mellékszereplő díjáért is versenybe száll (Adrien Brody, Felicity Jones, Guy Pearce), a legjobb rendezés és a legjobb film kategóriája mellett. 

Mi természetesen a magyar vágónak, Jancsó Dávidnak szorítunk leginkább, aki remek munkát végzett, gyakran merész megoldásokat alkalmazva – lásd a carrarai jeleneteket, a végén a klipszerű velencei képmontázst, az éjszakai autós jelenetet vagy, amikor a félkész épületben keresik az egyik szereplőt. 

Ne feledjük, hogy az Oscar-jelölt vágó annak a zseniális Jancsó Miklósnak a fia, aki sosem kerülhetett Oscar-közelbe, egyszerűen azért, mert rossz helyen, rossz korban tevékenykedett – az amerikai filmakadémia még nem volt felkészülve besorolhatatlan filmjeire. Már csak ezért sem szerencsés, ha egy művész megelőzi a korát, mondhatnánk akár A brutalista építész-figurájának története alapján is – miközben tudjuk, hogy az igazi művész mindig arról ismerszik meg, hogy megelőzi a korát.

Például azzal, hogy egy szokatlanul hosszú, három és fél órás filmet kínál a nézőknek. A brutalistát két részben vetítik a mozik, 15 perces szünettel, ami alatt lehetőség nyílik megemészteni, megbeszélni az addig látottakat. És a végén abszolút indokoltnak tartjuk ezt a hosszúságot, egyetlen jelenetet sem vágnánk ki, mert csak így válnak érthetővé a szereplők motivációi. Az önpusztító zseni figuráját számtalanszor láthattuk már a vásznon, itt viszont a nehezen definiálható magyar mentalitás is megjelenik – nem is értem, hogyan sikerülhetett ez egy amerikai rendezőnek.

A film tartalmáról semmit sem árulok el, nem akarom csorbítani az élményt – az alaphelyzetet úgyis elolvashatták már sok helyen, nálunk is. Inkább felteszek néhány kérdést, amelyekkel szembesülhetünk ebben a szokatlanul kritikus hangú, illúzióromboló alkotásban. 

• Vajon pozitív vagy negatív tulajdonság a csökönyösség? 
• Újrakezdhető-e egy partnerkapcsolat nehezített körülmények között? 
• Milyen mértékben befolyásolja a hatalom a kisemberek életét? 
• Lehet-e alkalmazkodni anélkül, hogy saját személyiségünk sérüljön? 
• Mikor kell hátralépni, és mikor nem szabad? 
• Megtehet-e az ember bármit, ha sok pénze van? És ha semmije sincs?

A brutalista az utóbbi évek egyik legelgondolkodtatóbb amerikai filmje, amelyből mi, magyarok sokkal többet értünk, mint mások. Nem csak a nyelv miatt.