A reszlovakizáció volt az egyetlen lehetőségük a kitelepítés elkerülésére, de ezzel a legtöbben nem éltek

A néprajzkutató az 1947-ben kitelepített 90 nagymegyeri családból 20-at kutatott fel az elmúlt években. A Magyarország különféle pontjaira telepített embereket tömegközlekedési eszközökkel kereste fel, terepmunkája hét hétig tartott. 

„Csehszlovák-magyar lakosságcsere a nagymegyeriek emlékezetében” című előadásában, melyet éppen a lakosságcsere kezdetének napjára, április 12-re szervezett, egyenként mutatta be a kitelepítetteket és példás történeteiket.

Mi adott nekik erőt?

A hét éve Budapesten élő Perto Krisztina az ELTE Európai Etnológia Doktori Programjának hallgatója. Önszántából költözött Magyarországra, ami nem mondható el azokról a nagymegyeri családokról, akiket kényszerrel távolítottak el otthonukból. 

A fő kutatói kérdésem az, hogy a kitelepítettek ebben a tragédiákkal teli időszakban miben tudtak reménykedni, kapaszkodót találni, és miből tudtak erőt meríteni

 – vezette fel mondandóját a kutató, majd kiemelte, hogy interjúalanyainak többsége felettébb erős és kitartó ember volt.

Mínusz százezer magyar

A történelmi felvezetőt a Beneš-dekrétumokkal kezdte, melynek célja egy tiszta nemzetállam létrehozása volt, amibe nem fértek bele más nemzetiségek, sem a magyarok, sem a németek. Elsősorban az összefüggő magyarlakta területeket igyekeztek „szétbombázni”, a végcél az volt, hogy 3,5 millió németet és 600 ezer magyart toloncoljanak ki. Végül 1946. február 27-én írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményt, majd a tényleges lakosságcserét 1947. április 12-én kezdték el. A Felvidékről 90-100 000 ember távozott Magyarországra, onnan pedig 73-80 000 ezer szlovák költözött ide. Magyarországra a vagyonosabb embereket válogatta ki a hatóság, előre felmérve anyagi helyzetüket, hogy nagy földjeiket és értékes házaikat maguk mögött hagyják. 

Több adatközlőm elmesélte, hogy busszal hozták el a magyarországi szlovákokat Nagymegyerre, akik aztán körbejárták az utcákat, és mutogattak a házakra. A benne élő magyar családnak távoznia kellett, ha ők akartak beköltözni az adott épületbe

 – osztotta meg Petro Krisztina.

Dél-magyarországi úticélok

Nagyjából 280 ezer ember reszlovakizált: ők otthonaikban maradhattak, de hűségesküt kellett tenniük a szlovák nemzethez való ragaszkadásról, és meg kellett tagadniuk nemzetiségüket. 

Nagymegyerről összesen 90 családot telepítettek ki, pontosan 432 személyt, Magyarországról Nagymegyerre 1946 és 1948 között pedig 121 családot telepítettek be. 

Petro Krisztina egyik leghasznosabb forrása a Varga László helytörténész könyvében fellelt kézirat másolata volt, amit egy 12 éves kislány jegyzett fel akkoriban. Leírása pontosan megegyezett a levéltári adatokkal. Kutatása során azokat az úticélokat választotta ki terepmunkája során, ahová egyszerre több lakost telepítettek, például Mezőberényt, Mezőmegyert, Békéscsabát vagy Pécset és környékét.

Hosszú út, változó körülmények

Két olyan adatgyűjtőre is bukkant, akik összesen közel 300 hiteles lakosságcserével foglalkozó iratot, dokumentumot mutattak neki. Előadásán sorra bemutatta adatközlőit, szám szerint 24 főt, akiknek a fotói a falon sorakoztak. 

„Ezeket a személyeket hét hét alatt sikerült felkeresnem. Sokan közülük Nagymegyeren születtek, de vannak, akik már Magyarországon, de ők is tudtak mesélni szüleikről. Visszaemlékeztek az utazásra, arra, milyen ingóságot vihettek magukkal, és miképp rendezték be vasúti kocsijaikat; a Magyarországi házra; az új országba való beilleszkedésre. A vasúti vagonokat úgy rendezték be, mint egy szobát, tudtak tüzelni és főzni is” – fejtette ki a kutató. Adatközlői különféleképp emlékeztek a hosszú napokig, hetekig tartó vonatútra. 

Békéscsabára költöztetett adatközlői elmondták, hogy sokkal rosszabb, tanyasi körülmények közé érkeztek a nagymegyerei lakhelyeikhez képest. 

Akiket Pécs környékére telepítettek, általában sváb házakat kaptak, amire nem panaszkodtak, a környező falvakban azonban szintén jellemző volt a tanyasi házba való költöztetésük.

Egész életükben bizonyítaniuk kellett

A kitelepítéskor szlovák községbe kerülő magyar család egyik tagja elmondta, hogy kislányként többször hallotta sírni édesanyját, aki azt panaszolta, hogy még a Jézuskát is elvették tőlük, mert ezen a településen a prédikáció is szlovákul volt. Volt, aki hitét is elveszítette, mondván, hogy tehette meg ezt Isten velük.

Az új helyen minden adatközlőm szerint meg kellett küzdeniük azért, hogy elfogadják őket. Egész életükben bizonyítaniuk kellett. A felvidékiek életét segítette, hogy összejártak, amikor csak tudtak és tartották a kapcsolatot a családtagokkal

 – válaszolta meg eredeti kutatói kérdését Petro Krisztina, akinek jövőbeni tervei közt szerepel további kitelepített nagymegyeri családok felkeresése.