Churchill pongyolában

Nem szoktam filmeket összehasonlítani, a napokban bemutatott, A legsötétebb óra című, Winston Churchill életének néhány napját feldolgozó történelmi dráma esetében azonban tálcán kínálja magát egy kézenfekvő párhuzam, mégpedig Oliver Hirschbiegel német rendező háborús filmdrámája, A bukás – Hitler utolsó napjai.

Mindkét alkotás hasonló alaphelyzettel indul: a Führer, illetve a kinevezésére váró, leendő miniszterelnök új titkárnőt keres. A kiválasztott hölgyeknek komoly szerep jut a továbbiakban, tulajdonképpen az ő szemszögükből követhetjük nyomon az események alakulását. A háborús eseményekét, melyek Hitler esetében a bukáshoz, Churchill esetében pedig a győzelemhez vezettek. Az idáig vezető hosszú és göröngyös út feltérképezésére vállalkozik a két film, a hangsúlyt a főszereplők személyiségtorzulására, illetve –fejlődésére helyezve.  

A bukásban számomra az első pár perc volt a legmeghökkentőbb. Kissé késleltetve lép színre a főszereplő, akiről nyilván minden nézőnek van valamilyen prekoncepciója (normális esetben negatív). A diktátort megformáló Bruno Ganz rögtön az elején felhívja magára a figyelmet azzal, hogy egyáltalán nem a „kötelezőt“, a sablonos Hitler-figurát hozza. Egy kissé fáradt, ám határozott, kifogástalan modorú, zavarba ejtően udvarias, középkorú férfi - talán úgy is mondhatnánk: úriember – jelenik meg a vásznon, vagyis egyáltalán nem az a vérgőzös, eszelős bestia, akit vártunk. Ahogy aztán haladunk előre a cselekményben, a Führer egyre inkább hasonlítani kezd „önmagára“, vagyis arra az őrült tömeggyilkosra, amiként bevonult a történelembe és a köztudatba. A film egyedisége részben mégis az első benyomásnak köszönhető: az „emberarcú“ Hitler szembeállítása a szörnyeteggel, ami valójában volt.

Valami hasonló történik A legsötétebb óra című történelmi drámában is, csak éppen ellentétes irányban. A bukás Hitler hatalmának és életének utolsó napjait mutatja be, A legsötétebb óra ezzel szemben a Führer egyik legfőbb ellenlábasának, Winston Churchillnek a hatalomban töltött első néhány hetét, a miniszterelnökké választása utáni első napokat követi nyomon akkor, amikor a nácik éppen keresztülgázolnak Európán, és már csak egy hajszál választja el őket Nagy-Britannia meghódításától. Mindkét vezetőt válsághelyzetben, élete legnehezebb óráiban látjuk tehát. Azt mondják, ilyenkor kerül felszínre az ember valódi énje, s talán ez is közrejátszik abban, hogy bár mindkét film csupán a főszereplő életének egy rövidke szakaszát dolgozza fel, mégis úgy érezhetjük, hogy láttuk a lényeget, mert ez a kiragadott pillanat éppen elég volt ahhoz, hogy ráeszméljünk, ki is volt valójában Hitler és Churchill.

Az első benyomás a Gary Oldman által alakított Churchill esetében sem éppen olyan, amilyet Nagy-Britannia második emberétől, egy leendő nemzeti hőstől elvárnánk.

Egy papucsban és pongyolában hadonászó, rigolyás, iszákos, kibírhatatlan vénembert látunk, akinek a legfőbb gondja – miközben a nácik éppen Franciaországot készülnek lerohanni –, hogy új titkárnője szimpla sorközt használ.  

Innen jutunk el néhány nap alatt ahhoz a karakán kiállású, cilinderes úriemberhez, aki ragyogó szónoki tehetségével még a legnagyobb ellenlábasait is maga mellé tudta állítani, és az élre állva képes volt lelket önteni egy reményvesztett nemzetbe a „legsötétebb órán“.

Joe Wright filmjének legfőbb erénye, hogy sikerül részben felülírnia a történelem egy ikonikus alakjáról belénk ivódott prekoncepciókat, és egy újszerű, a sablonostól eltérő szemszögből láttatnia őt. Alapvetően nem változik meg a véleményünk Churchillről, de sokkal közelebb érezzük magunkhoz, mert mélységében tárul fel rendkívül bonyolult személyisége.  A hatáshoz elmaradhatatlanul szükséges Gary Oldman briliáns játéka, aki máris zsebében érezheti az Oscar-díjat.  (Megjegyezzük: a sminkeseknek és maszkmesternek is kijárna egy, a színész „elmaszkírozása“ olyan jól sikerült, hogy szinte felismerhetetlen a filmben.) Az biztos, hogy Oldmannek köszönhetjük az eddigi leghitelesebb Churchillt, minden mondatából, gesztusából, rezzenéséből érződik, hogy rengeteget foglalkozott a szereppel és sikerült is vele maradéktalanul azonosulnia. Karakterét a jó adag angol szarkazmus és (ön)irónia teszi igazán teljessé.

A legsötétebb óra nem hibátlan alkotás. Az egyik kulcsjelenet például, amikor Churchill leszáll a nép közé és spontán „népgyűlést“ tart a metrón, sajnálatos módon hamar giccsbe fullad.

A film ugyanakkor jórészt mentes a felesleges pátosztól, és úgy állít méltó emléket a brit történelem egyik legnagyobb alakjának, hogy közben nem rejti véka alá gyengeségeit, hibáit és emberi gyarlóságait sem.

Az sem mellékes, hogy a jól átgondolt dramaturgiának, a kiélezett konfliktushelyzeteknek és az egyre fokozódó feszültségnek köszönhetően egy pillanatra sem unatkozunk, helyette végigizgulhatjuk a kétórás játékidőt a főhősért, akinek egyetlen döntésétől függ Európa és végső soron az egész világ sorsa.  

A legsötétebb óra mindenképpen előkelő helyet érdemel az életrajzi filmek ranglistáján, olyan kiváló alkotások mellett, mint A bukás, A király beszéde vagy A Vaslady. Nem csak Gary Oldman alakítása miatt marad emlékezetes.