Tizenötmillió magyarért

És noha az erdélyi magyarok között a legkevésbé sem éreztem azt a felajzott nyugtalanságot, amit idehaza, a határon túl is tapasztalható volt a bizonytalanság. Kérdések záporoztak rám: vajon az új kormány miként fogja kezelni a határon túli magyarokat, az intézményeiket, egyáltalán, miként alakul az úgynevezett budapesti nemzetpolitika?

Voltak megnyugtató kijelentések Medgyessy Péter és Kovács László, Kuncze Gábor és Szent-Iványi István részéről egyaránt. Ugyanakkor vannak aggodalmak, melyeket tartós félelemmé próbálnak szítani az ellenzéki helyzetbe került politikai erők. A határokon túl élő magyar közösségeket, intézményeket és politikai vezetőket néhány magyarországi politikus túlságosan is nagy hangerővel próbálja meggyőzni arról, hogy odavesznek vagy legalábbis sokat apadnak azok a támogatások, amelyeket az úgynevezett kedvezménytörvény és más magyarországi intézkedések keretében a magyar állam felajánlott és részben már adott az Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban élő magyaroknak. Hogy magukra maradnak a valóban örvendetes módon létrehozott magyar felsőoktatási intézmények, a kisebbségi közösségek identitásának fenntartásában mindig is felelősséget vállaló magyar történelmi egyházak, egyáltalán: sérülni fog az a nemzetpolitika, amelyet különben nem pusztán az 1998 és 2002 közé eső kormányzati ciklus, hanem az 1989–1990-es rendszerváltozást követő tizenkét esztendő alakított ki.

Kétségtelen zökkenőkkel és megtorpanásokkal, de ebben az időben mégiscsak létrejött valamiféle nemzetpolitika, amely a magyar „kulturális nemzet” intézményekben is testet öltő közösségét hivatott megalapozni, pontosabban újra megalapozni. Olyan intézményi hálózattal, amelyet el tud fogadni a szomszédos országok többségi közvéleménye, és amelyet az európai közösség is támogatni tud a reményeink szerint közeli integráció után.

Következésképp a kedvezménytörvényt nem gyengíteni kell, hanem erősíteni és kiterjeszteni. Fenntartván azokat a kedvezményeket, amelyeket a határokon túlról ide érkező magyarok igénybe vehetnek, és főként kiterjesztve a lakóhelyükön élvezhető támogatásokat. A Magyarországon felhasználható jogosultságoknak, így az egészségügyi, az oktatási, a munkához jutási kedvezményeknek kétségtelenül van reális értékük is, főként mégis szimbolikus a szerepük: azt a szolidaritást bizonyítják, amelyet a valóban kedvezőbb helyzetben élő anyaországbeli társadalomnak kell tanúsítania az ország testétől akartuk ellenére leválasztott magyarok iránt. Az igazi támogatási politikának mindazonáltal a szomszédos országokban kell érvényesülnie, annak a széles körben (a most kormányzó politikai erők részéről is) hangoztatott alapelvnek megfelelően, amely szerint a kisebbségi sorban élő magyarságot a maga eredeti lakóterületén kell megtartani.

Mindez kétségkívül bizonyos mértékig átalakítja – át is kell alakítania – a támogatási politikát. Ki kell küszöbölni azt az utóbbi években elharapódzott gyakorlatot, amely a támogatások rendszerét, magát a „nemzetpolitikát” nemegyszer a klientúraépítés céljainak rendelte alá. Azokat az intézményeket kell támogatni, amelyek a kisebbségi magyarság nemzeti identitásának fenntartására és gondozására valók. Csupán egyetlen példa: az eddiginél erőteljesebben kellene támogatnia a kulturális (irodalmi, közművelődési, egyházi és ifjúsági) sajtót, ennek ugyanis minden elcsatolt magyar területen óriási jelentősége van. Ráadásul évi néhány millió forintból biztonságossá lehet tenni ezeknek a folyóiratoknak a működését. Ma még ugyanis mindegyik ki van szolgáltatva a szomszédos országok kormányzati támogatási készségének, illetve a sajtópiac tényezőinek.

A határokon túl érvényesített kulturális támogatási rendszernek egy évtizede az Illyés Gyuláról elnevezett közalapítvány a legfontosabb intézménye. Ezt az intézményt meg kell erősíteni, számolva azzal is, hogy a jelenlegi kuratóriumi rendszerre most már a feladatok olyan hatalmas tömege zúdul, amellyel aligha lehet megbirkózni. Ezért, nézetem szerint, a társadalmi kuratóriumi rendszer fenntartásával együtt ki kellene építeni egy olyan intézményi apparátust, amely érdemben képes elbírálni a beérkező kéréseket. A közalapítvány jelenlegi irodája igen nagy szakértelemmel és lelkiismeretesen végzi munkáját, ezért ezt az irodát mai szerkezetében kellene fenntartani, csupán ki kellene bővíteni.

A kisebbségi magyarság vezető értelmiségének, egyházi vezetésének nagy része, kétségtelenül a most leváltott kormányzatban látta a magyar „nemzetpolitika“ eredményes működtetésének garanciáját, és ezért sokan csalódottan, mi több, ingerülten vették tudomásul a választások eredményét. Az idő bizonyára enyhíteni fogja majd ezeket az érzéseket, mindazonáltal a kisebbségi magyar értelmiség konzervatív táborának megnyugtatását nem lehet a múló időre bízni. Megfontolt és cselekvő kormányzati politikával a tudomásukra kell hozni, hogy a magyar kisebbségi közösségek ügye továbbra is a budapesti politika prioritásai közé tartozik.

Mindez hangsúlyosan vonatkozik a kisebbségi magyar történelmi egyházakra. Az új kormány egyik nagy vizsgája lesz, hogy miként tud szót érteni és együttműködni az egyházak vezetőivel. A határokon túl tevékenykedő magyar egyházaknak is igen gyorsan és hitelesen tapasztalniok kellene, hogy nem lesznek magukra hagyatva, hogy a jogaikért (például elkobzott ingatlanjaik és intézményeik visszaszerzéséért) folyó küzdelmükben és hétköznapi pasztorális, szociális és kulturális tevékenységükben bizton számíthatnak az új magyar kormány jóindulatára, szolidaritására és segítőkészségére.

Jó lenne, ha mindez része lenne a Medgyessy-kormány stratégiájának és „nemzetpolitikájának”. Megnyugtató volt hallani a miniszterelnök – akkor még miniszterelnök-jelölt – első megnyilatkozását az új Országgyűlés alakuló ülésén.

Azt mondotta, hogy ő tízmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, de tizenötmillió magyarért érez felelősséget. Ennek a felelősségnek az érvényesítésében, úgy hiszem, bizton számíthat azokra az idehaza és a határon túl élő magyar értelmiségiekre, akik a politikában nem szűk pártérdekek érvényesítésének eszközét látják, hanem az egyetemes nemzeti érdekek szolgálatát.A szerző irodalomtörténész, a Magyar ĺrószövetség volt elnöke