Titokkönyvek

Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld – mondja mintegy 180 évvel ezelőtt Kazinczy Gábor, a reformkor egyik tudós-politikusa. „Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől” a szlovákokat, akkori megfogalmazásban tótokat – veti fel önkritikusan Kazinczy, aki szerint a Felföldnek van egy olyan könyvtára, amit a magyarok nem olvasnak. Azóta a szlovákok távolabb kerültek Magyarországtól, mint azt a reformkori szerző valaha is képzelte. Az egykori Felföld helyén ma egy szlovák állam van, a Kárpát-medencei közös múlttal kapcsolatos „titokkönyvek” pedig továbbra sem számítanak népszerű olvasmányoknak a magyarok, szlovákok, románok, szerbek könyvtáraiban.

Most hagyjuk a szomszédokat, és seperjünk kicsit a saját házunk táján: a 100–150 éve kialakult magyar nemzettudat főbb kereteibe anno a szomszédos népek nagyon kevés helyet kaptak, és ez az egymást váltó rezsimek alatt sem változott. Ez igaz a rendszerváltás utáni időszakra is: mind a baloldali-liberális, mind a nemzeti-konzervatív irány elhanyagolta ezt a kérdést. Előbbiek önmagában már az etnikai alapú identitáspolitikát sem tartották sokra, és inkább a nacionalizmus veszélyét magában hordozó erős nemzeti ideák „dekonstruálását”, leépítését tartották volna helyesnek. A jobboldal pedig a közép-európai érdeklődése ellenére rendkívül óvatos és várakozó állásponton ragadt le a szomszédokkal való közös emlékezetkultúra kialakításában, elsősorban a szomszédból várva a pozitív lépéseket; addig pedig a magyar kisebbségeknek próbál amolyan szellemi hátvédként szolgálni. A nemzeti-konzervatív oldalon a kommunista internacionalizmus szellemiségével szembeni restaurálás végül jóval fontosabbnak bizonyult, mintsem a szomszéd népekkel való közös emlékezetkultúra kialakítása. Magyarán, az újraöntött szobrok mellett, vagy a „nemzeti büszkeséget” kifejező régi és új épületek árnyékában nem elevenednek meg a szomszédos nemzetek képviselői. A balliberális „dekonstruálás” és a nemzeti-konzervatív „önvédelem” jelszavai végső soron egydimenzióssá tették a magyar emlékezetről a közbeszédet. Állítsunk egy új királyszobrot, vagy sem? – ennyi a kérdés.

Pedig lehetne az a kérdés: Melyik szlovák költőnek állítsunk emléket: annak, aki magyarul is verselt, vagy aki Adyt beemelte a szlovák irodalomba? Vagy hogy a szerbekkel vagy a románokkal lehetne közös emléket állítani a törökellenes harcoknak? Vagy hogy a történelmi Magyarország melyik nem magyar írója kerüljön be az irodalomkönyvekbe? Vagy hogyan jelenhetne meg a pesti utcákon az, hogy ez a város 100 éve még sok millió nem magyarnak is a fővárosa volt? Ha kilépünk a dekonstruálás vs. rekonstruálás egysíkú vitáiból, akkor egy kezdeményező emlékezetkultúrával lehetséges lenne a magyar történelem közép-európai kontextusának erősítése, közép-európaizálása. Olyan kulturális kódok kialakítása, amely a szomszédoktól való távolságérzetet csökkentené, de nem a „nemzeti presztízs” rombolásának árán. Ehhez a magyar közéletben megvan a tartalék: e kérdések megválaszolására van szellemi potenciál a politika-közeli műhelyekben, a média közeli szakértői körökben és az akadémiai szférában is; de az igazi az lenne, ha ezek a Kárpát-medencei titokkönyvek népszerű olvasmányokká válnának.