Akkor most mi legyen?

Aztán találkozott a Nővel. Aki széles vigyorral, hangosan tudott nevetni a viccein, aki úgy szólította meg, hogy egyszerre lett izgatott és nyugodt, szorongó és oldott. A Nő mágus volt, papnő vagy micsoda, benne volt az a megmagyarázhatatlan rejtély, amelyre olyan sokan keresték a szavakat, Adytól Senecáig, mégsem találták. Ő egy ilyen nőt szeretett volna maga mellé, ilyennek akart családot alapítani, és nem is adta fel a keresést, míg egy nap, a harmincas évei elején megérkezett mellé. Csodálta és védelmezni akarta, jobbá válni mellette, érte, kapcsolódni abban is, ami a nőnek könnyen ment, neki nehezebben. Imádta a közös életüket, és amikor kiderült, hogy gyermekáldás elé néznek, azt gondolta, ennél tökéletesebb időzítés nincs: épp stabil keresete, élete, anyagi biztonsága volt. 

A babavárás mindkettőjüknek kihívással és sok aggodalommal járó időszak volt, de sokat beszélgettek a félelmeikről és arról, ki milyen szülő szeretne lenni. Egyik sem erőltette a másikra a nézetét, keresték az egyezséget ebben is, ahogy más döntéseiknél. Így találták ki, hogy a kicsi kétéves koráig tilos lesz az édesség, de ha vendégségben lesznek, ott adnak a gyereknek választási lehetőséget. 

A kisfiú egészségesen jött a világra, formás kisbaba volt, óriási boldogságban lebegett, amikor a szeretett családja hazaérkezett a házukba. Az otthon kényelme, melege, azt hitte, majd erősíteni fogja a feleségét, mindazt, ami kettejüket összeköti, még erősebbé, állhatatosabbá teszi a gyermek. De nem így lett! A felesége napról napra rosszabbul volt. Alig mosolygott, úgy járt-kelt a házban, mintha csak árnyéka lenne önmagának. Nem tudtak kapcsolódni, a napjai nagy részében csendben volt, senkivel nem akart beszélni. A babát szoptatta, de amint jóllakott a csecsemő, letette a kiságyba, és csak akkor vette fel, ha keservesen sírt. Így, amikor ő késő délután hazaért, az üres hűtő, rendezetlen otthon várta, benne a sosem panaszkodó, ám élettelen nővel és a szeretetre, törődésre vágyakozó babával. Férfiként mit tehet? Mi zajlik? A Google jó barátja, beírta a keresőbe a tüneteket, és azonnal kidobta diagnózisként, hogy a felesége szülés utáni depresszióban szenved. Arra gondolt, hogy akkor most már végre eljutott odáig, hogy érti, mi zajlik, hogy innentől csak szakembert kell találnia, aki segít neki, akivel tud majd a felesége érdemben dolgozni azon, hogy olyan legyen, mint rég. 

De a környéken találni olyan terápiás szakembert, aki tudja fogadni rövid várakozási idővel, szinte lehetetlen. Teltek a hetek. A felesége nem kelt ki az ágyból, a kisbaba tápszeren volt. A Nő, aki nagyokat nevetett a férje viccein, ahhoz is fáradt volt, hogy felkeljen enni, így a férfinek otthon kellett maradnia, hogy mindkettőjüknek gondját viselje. Egyik reggel a felesége azt mondta, meg akar halni. Felhívta a szakember rendelőjét, ahova csak két hónap múlva jutnának be, hogy most mit tegyen. Hívja a mentőt, mondták, vitesse be pszichiátriára, ha úgy gondolja, valóban életveszélyben van. Más opció nincs. Időpont korábbra nincs. Akkor most mi legyen? Neki kell mentővel elvitetni a feleségét, vajon ebbe belemegy majd? Megbocsájtja valaha neki, hogy így döntött? 

Ránézett élete szerelmére, a sápadt, legyengült anyára, nyoma sem volt az egykori ragyogásnak. A kisfiuk a karjában, épp alszik, békés, mintha érezné, most nem lehet sírni, mert azt már apa nem bírja. Tárcsázott és bejelentette, mitől tart. A felesége alig reagált a mentősök kérdéseire, bent fogták a pszichiátrián. 

Ő maradt otthon. A baba sírására kelt. Amióta az anyuka nincs otthon, sokkal többet sír, nyűgös, egész nap csak kézen van, de így is nagyon kevés tere marad az apának az alapvető szükségletei kielégítésére. Minden napot túlél. Magányosan. Ha teheti, bemegy a feleségét meglátogatni, aki, úgy tűnik, minden héttel kicsit jobban van. Az orvosok szerint nagyon hosszú ideig lesz szükség terápiás segítségre. „Igen, értem – mondja a férj –, de miből fizessük meg? Én betegállományban vagyok, van tartalék, nyilván, de hónapok óta zajlanak ezek a történések, egyre kevesebb marad, ami biztos megtakarítás. Annyi a kiadás…” Annyi a feladat a picivel, nem győzné mellette a munkát, a felesége nem maradhat még a gyerekkel, de meddig? A munkahelyén nem tartják örökké fent a helyét! Vállat von az orvos: hát, ezt neki kell kitalálnia.