Sivatagi viharszünet – tűzszünettel

Az iraki diktátor az ENSZ BT-hez eljuttatott 1991. február 27-i üzenetében kért „azonnali tűzszünetet”, beleértve lemondását Kuvaitról és megígérve a háborús kártérítést, amit Kuvait „legalább” 100 milliárd dollárban határozott meg. Az amerikai elnök feltételül szabta az Irakra vonatkozóan addig meghozott 12 ENSZ-határozat maradéktalan teljesítését, az összes elhurcolt katonai és polgári személy szabadon bocsátását, mindenfajta további harci cselekmény beszüntetését, egyebek között Izraellel szemben is.

Irak történelmi okokra hivatkozva 1990. augusztus 2-án meglepetésszerű támadással megszállta Kuvaitot, s még júliusban azzal vádolta meg, hogy az iraki–iráni háborút kihasználva 1980 óta 2,4 milliárd dollár értékű kőolajat „lopott el” Iraktól. Szaddám Huszein 1990. augusztus 8-án bejelentette Kuvait bekebelezését, ezt a Biztonsági Tanács már a következő napon egyhangú szavazattal törvénytelennek nyilvánította. Az Egyesült Államok előzőleg a Sivatagi Pajzs művelet keretében csapatokat telepített a veszélyeztetett Szaúd-Arábiába, ezt a műveletet 1990. november 8-án a támadóbb színezetű Sivatagi Kard váltotta fel. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa három héttel később hozott határozatában ultimátumot szabott Iraknak: 1991. január 15-ig haderőinek ki kell vonulniuk Kuvaitból. Az iraki diktátor nem engedett, így aztán kitört a Sivatagi Vihar.

Az iraki haderő hosszabb és szinte látványos előkészítés után egy nap alatt foglalta el Kuvaitot, lábbal tiporva nem csupán a nemzetközi jogot, de súlyosan sértve az Egyesült Államok és szövetségesei gazdasági érdekeit is. Az alkalmi koalícióba tömörült országok hangsúlyozottan az eredeti helyzet visszaállítására törekedtek, és az ENSZ BT határozatai alapján majdnem öt és fél hónapot fordítottak felkészülésre, példátlan légi, szárazföldi és haditengerészeti összevonást hajtottak végre Irak és Kuvait határán, zömmel Szaúd-Arábia területén, a Vörös-tengeren és az Arab-öböl vizein.

1991. január közepén, amikor a légi háború megindult, élőerő és a harckocsik vonatkozásában Irak még fölényben volt: egymilliós hadseregének több mint fele Kuvaitban és Irak déli részén helyezkedett el. Félmillió amerikai katona mellett az Egyesült Államok szövetségeseinek mintegy 180 ezres katonai állománya tömörült a felvonulási térségben. Harci repülőgépekben a nyugati (és arab) fél kétszeres fölényben volt az irakiakkal szemben (1300, illetve 650 gép, ez utóbbiban mintegy 180 géppel szerepeltek arab országok), harci helikopterekben viszont tízszeres volt az amerikai fél fölénye (150-nel szemben 1500). A minőségi fölény jegyében az amerikaiak gyorsan és teljesen meg tudták bénítani az iraki vezetési-irányítási rendszert.

A háború légi előkészítési szakasza 1991. január 17-től február 23-ig (38 nap), a légi és földi hadműveletek szakasza február 24-től február 28-ig (mindössze öt nap) tartott. Január 17-én két hullámban összesen 1200 repülőgép-bevetést hajtottak végre és 18 ezer tonna robbanóanyagot dobtak le. Január 27-től Irak megkezdte légierejének mentését, a háború végéig közel 140 harci repülőgépet telepített át Teherán segítőkész hozzájárulásával iráni repülőterekre.

Január 30-án az amerikai B-52-es bombázók Angliából felszállva, többszöri légi utántöltéssel – egyebek között térségünk légterén keresztül – megkezdték rendszeres bevetésüket Irak ellen. 1991. február 24-én hajnalban megindult az amerikai és szövetséges csapatok szárazföldi hadművelete Kuvaitban és Irak déli részén. Légierejük az Öböl-háborúban összesen 110 ezer repülőgép-bevetést hajtott végre. A „cég reklámjai” lettek a páncélosvadász A-10-esek, amelyek a harci helikopterekkel együtt mintegy négyezer iraki harckocsit semmisítettek meg.

Amerikai statisztika szerint a szövetségesek embervesztesége összesen 138 fő volt, az irakiak embervesztesége ezzel szemben 85000 és 100000 közötti katonahalott és körülbelül 50000 polgári személy (többségük légitámadások áldozatai). A repülőgép-veszteség mindkét oldalon 90–95 körül volt, de iraki vadászgépek egyetlen támadó gépet sem tudtak lelőni.

A háború kitörésekor Irak két hadműveleti rakétadandárral, öszszesen 36 SCUD-B (NATO-elnevezés) típusú rakétaszállító harcjárművel rendelkezett (a rakéták pontos száma ismeretlen). Ezek nem telepített, hanem mozgó-manőverező rendszerek voltak, 600, illetve 900 kilométeres hatótávolsággal, kizárólag hagyományos robbanótöltettel.

Január 18-án éjszaka 10–12 rakéta csapódott be Tel-Aviv és Haifa körzetében. Az amerikaiak Izrael védelmére 15-16 óra alatt három Patriot légvédelmi rakétaüteget (12 indítóállvány, 48 rakéta) „dobtak át” Nyugat-Németországból. A Patriotokat eredetileg nem ballisztikus rakéták, hanem repülőgépek ellen tervezték, de viszonylag eredményesek voltak az iraki ballisztikus rakétákkal szemben. Izrael mellett Szaúd-Arábiát is érték rakétatámadások. A „titkok fellebbentésével” ma már ismeretes, hogy a térségben összevont és a háborúban részt vevő hat amerikai repülőgép-hordozón (ennyi még a vietnami háború legfeszítettebb időszakában sem került összevonásra) több mint 300 nukleáris fegyver volt készenlétben és egyes kiszivárgott adatok szerint az amerikai harcászati légierő számára is telepítettek ilyeneket szaúd-arábiai repülőterekre, de alkalmazásukra nem volt szükség.

Katonapolitikai elemzők szerint az, hogy a totális győzelmet kihasználva egyúttal miért nem számolták fel Irakban Szaddám Huszein rendszerét, azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek akkor ez nem állt érdekében, a hadászati célt csak a Kuvait megszállását megelőző eredeti helyzet visszaállításában jelölték meg.