Šimko holnapi szerepe

Miniszterelnökünk erődemonstrációnak, ugyanakkor a politikai kultúra bizonyítékának szánta, hogy minap az SDKÚ-ban marasztalta Ivan Šimkót. Az előzmények közismertek. A marasztalás tényének közzététele óta Dzurindának már azok a mezei hívei is csak a fejüket csóválják, akik a hathúszas fapadossal száguldottak be a szlovákiai politikába. Erő helyett harmatgyengeséget sejtet a marasztalás. Ami pedig a politikai kultúrát illeti, hát... E téren valóban észlelhető előrelépés. De mihez képest? Moszkvában például 1937-ben a védelmi miniszter leváltását tarkólövéssel is megtoldották.

Ennyit a szlovákiai politikai kultúra kétségkívül tapasztalható fejlődésének mértékéről.

Ha a szlovákiai politizálásnak az elmúlt 14 év alatt kialakult hagyományait vesszük alapul, Ivan Šimkónak a papírforma szerint új pártot kellene alapítania. Azokhoz hasonlóan, aki a KDH-ból, a VPN-ből, a HZDS-ből stb. kilépve pártvezérré kiáltották ki magukat.

Csak egy pillantást kell vetnünk a szlovákiai politikai struktúra pillanatnyi állapotára, és nyomban megtapasztaljuk, hova vezet a pártok osztódással szaporodása. Gyorsan tudunk felejteni, így nem árt emlékezetünkbe idézni: Šimko nem azt követően kezdett lázadozni, hogy kirántották alóla a miniszteri széket, majd Dzurinda arról is gondoskodott, hogy az SDKÚ alelnökeként ne okvetetlenkedhessék. Šimko akkor kiáltott „eddig és ne tovább!”-ot, amikor a miniszterelnök a titkosszolgálatra kacsingatva azokat a módszereket próbálta alkalmazni, amelyeket ebben az országban 1989 ősze óta is néhányszor – Szlovákia nem nagy dicsőségére – már alkalmaztak.

A kormányfő pártjának népszerűsége már a „csoportocska” első említése előtt is mélyrepülésben volt. Ha ma lennének választások, az SDKÚ – könnyen meglehet – be se kerülne a parlamentbe. Az elmúlt 14 év történetét ismerve Šimko nem tehetett bölcsebbet, minthogy kijelentette: eszébe sincs új pártot alapítani.

Felmerül a kérdés: mi mindennek a következménye, hogy Dzurindát pánik kerítette hatalmába. Mert erről van szó.

Az SDKÚ népszerűségvesztésének kétségkívül az a fő oka, hogy a koalíciós kormány minisztereinek a vezetésével a leginkább életszínvonal-érzékeny területeken olyan intézkedések születtek, amelyek meghaladják a lakosság legalább egyharmadának tűrőképességét.

Önmagában ez is elegendő ok arra, hogy egy évvel az új kormány megalakulása után a „koalíció fő ereje” kifejezés fikcióvá váljék. Gyorsította az SDKÚ elhasználódását, hogy az életszínvonal rontásában döntéseket hozó miniszterek a televízió képernyőjén megjelenve olyan képet vágnak, mint akik kimondottan élvezik a rontópálságot. Nem kis politikai bátorság kell ahhoz, hogy egy kormányban Kaník hetykeségű politikust nevezzenek ki a népjóléti tárca gazdájává. Ilyen helyzetben az országnak kétségkívül javára válik, ha Šimko tagja marad az SDKÚ-nak. De nem olyan szerepben, amilyet Dzurinda szán neki. Elképzelhetetlen, hogy jelenléte majd azt a fikciót szolgálja, mintha Dzurinda pártjában dühöngene a demokrácia. A volt védelmi miniszter kvalifikációjának fő eleme: a hajbókolás hiánya.

Ritka tulajdonság manapság.