Könyvekbe kapaszkodva

„Te szabad vagy, mert nem veszed észre a börtönt, amiben élsz. Én fogoly vagyok, mert látom a rácsokat” – írja Ásta című regényében a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Jón Kalman Stefánsson izlandi író, aki saját élettapasztalatait univerzális síkra emelve mutat tükröt a társadalomnak. Korunk egyik legfontosabb szerzőjének népszerűsége a rocksztárokéval vetekedik, pedig csak 2019-ben robbant be a magyar köztudatba a Menny és pokol című trilógiával. Stefánsson azóta legalább ötször járt Magyarországon, az olvasók minden alkalommal – most is – órákig sorban állnak egy dedikációért. Idén két kötete is megjelent magyar fordításban, és az ezekről szervezett beszélgetésen az utolsó szabad széket sikerült megkaparintanom a Nemzeti Táncszínház nézőterén, a budapesti Millenárison. Érdemes volt tolakodnom: a szerző pont olyan, mint a könyvei – bölcs, szellemes, egyszerre naiv és racionális, szomorú és humoros. Mostani mondanivalója szétfeszítené e cikk kereteit, úgyhogy hamarosan külön teret kap majd e hasábokon.

A könyvfesztivál helyszíne egyébként jól bevált, mert könnyen megközelíthető, és bár belül ez is egy standokkal teli rendezvénycsarnok (illetve kettő), szimpatikus park veszi körül az épületeket, ahol jó idő esetén akár a fűben heverészve is lehet olvasgatni. A kiadók kisebb-nagyobb előadótermeket foglalhatnak le a könyvbemutatók, kerekasztal-beszélgetések számára, a „tömegrendezvényeket” pedig a szomszédos táncszínház nagytermébe tervezhetik, ahol szükség esetén a lépcsőkön is ülhet a közönség – bár ezúttal hiányoltuk a csillárt, amelyen lógni lehetett volna...

Elfogulatlanul mondom: idén a Bázis – Szlovákiai Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület által szervezett programok voltak a legizgalmasabbak, legaktuálisabbak és leginkább „nemzetek közöttiek”. A többi helyszínen – beleértve a francia díszvendég standját és a látványosan nyomuló törököket is – inkább az öntömjénezésen volt a hangsúly, mint a kooperáción. A Bázis mutatta be Magyarországnak napjaink legjobb szlovák szerzőit, ami inkább az állam feladata lett volna. De ilyesmin már nem akadnak fenn azok, akik figyelik az eseményeket: Szlovákia két évvel ezelőtti díszvendégségét is a Bázis szervezte – miután a lengyelek lemondták a meghívást, és gyorsan találni kellett helyettük egy másik országot. (Amire 2016-ban, az első szlovák díszvendégség előtt másfél évig készülődtek az állami intézmények, azt egy fillérekből működő civil csapat pár hónap alatt összehozta).

Nos, idén nyugodtan kaphattak volna egy saját termet a Millenárison a nyitott, azaz zajos galérián álló stand helyett, annyi programot szerveztek, ráadásul teret adtak az ukrán és a cseh alkotóknak is. A stand megnyitóján Závada Pál író arról beszélt, mennyire tiszteli és irigyli a szlovákokat, amiért ezekben a nehéz időkben bátran kiállnak (szó szerint, a terekre) a szabad kultúráért. Németh Ilona képzőművész, aki a rendőrség látókerébe is bekerült a siralmasan ostoba, de annál magabiztosabb kulturális miniszter asszony leváltásáért indított petíció miatt, örömmel számolt be a jelenlévőknek arról, hogy a (nem kevésbé rátermett) pénzügyminiszterünk által kezdeményezett 23 százalékos könyvadót a társadalmi nyomás hatására 5 százalékra csökkentették. Mivel aznap nem voltam netközelben, számomra is relevációként hatott ez az infó – lám, érdemes volt tiltakozni.

„A kis társadalmak levegőtlensége fenyegetést jelent az embereknek, ugyanis aki nem jut elég oxigénhez, az kevesebbet gondolkodik, beszűkül a tudata, világképe önközpontúbbá, ezáltal érdektelenebbé válik” – írja Jón Kalman Stefánsson A halaknak nincs lábuk című művében, mintha csak ránk célozna – pedig 2013-ban még nem tudhatta, hogy hogy szavai hozzánk is elérnek.

Én a magam részéről hatalmas előrelépésnek tartom az utóbbi évek szlovák–magyar irodalmi cserekereskedelmét. Néhány lelkes műfordító jóvoltából rekordmennyiségű szlovák könyv jelent meg magyarul, főleg a két szlovák díszvendégségnek köszönhetően. Ezek sok olyan itteni magyar olvasóhoz is eljutottak, akik nem szívesen olvasnak szlovákul.

Fordítva már mérsékeltebb az aktivitás, ami magyarázható az itteni aprócska könyvpiac lehetőségeivel is, ha nagyon akarjuk. A magyar irodalomnak volt egy komoly felfutása nálunk a kilencvenes évek közepétől kb. a kétezres évek közepéig, amikor sorra jelentek meg Esterházy Péter, Závada Pál, Nádas Péter és mások művei szlovákul (főleg a kiváló fordítónak, Deák Renátának köszönhetően), azóta viszont csak itt-ott találkozhatnak magyar szerzőkkel a szlovák olvasók. Talán azért, mert a szlovák könyvpiac a világirodalom terén még mindig nem hozta be több évtizedes lemaradását, és mostanság inkább a nyugati szerzőkre fókuszál, hogy a szlovákoknak ne csehül kelljen olvasniuk az alapműveket. Az 5 százalékra való áfacsökkentés ezen törekvéseket is reálissá tette, úgyhogy továbbra is nyitott az ösvény, melyet a hazai magyar műfordítók kezdtek vágni macsétájukkal. Az aktuális konkrétumokról szintén egy külön cikkben számolunk majd be a jövő hét folyamán.

A budapesti könyvfesztivál szervezőit általános dicséret illeti, egy dologban azonban hibáztak. Nem vették észre, hogy az orosz állami propagandagépezet bejuttatott a budapesti eseményre olyan szerzőket, akik Putyin támogatói. Teljesen mindegy, hogy egy jövővel foglalkozó élő sci-fi íróról van szó, vagy egy múzeumigazgatóról, aki az orosz hagyományokról, például Bulat Okudzsava jelentőségéről ad elő mintegy húszfős közönségnek. A lényeg, hogy miközben sok orosz szerző indexen van, azaz nem jelenhetnek meg a könyveik Oroszországban, és nem is utazhatnak külföldre, mások önként jelentkezve is eljutnak Budapestre, hogy reklámozzák magukat. 

Amint az egy Bázis által szervezett fordítói kerekasztal-beszélgétésen kiderült, a rendezvényszervezők bármiféle „csekkolás” nélkül meghívják az önként jelentkezőket, főleg, ha maguk finanszírozzák utazásukat. Miközben az orosz állam nemrég adott ki egy megletetősen durva kritériumcsomagot az alkotók számára, amely a sztálini időket idézi: a megmondóemberek pontosan megmondják, mire fókuszáljanak a szerzők, a különböző műfajokban, és mivel nem tanácsos foglalkozniuk. Erre a terjedelmes útmutatóra Hetényi Zsuzsa műfordító és irodalomtörténész hívta fel a figyelmet a Bázis standján rendezett szombat esti eszmecserén. Ugye önök is érzik, hogy ez megengedhetetlen? Hogy mindenkinek joga van azt írni és mondani, amit akar? Hogy nem muszáj mindenben egyetértenie a teljesen más nézeteket valló szomszédjával, de emiatt egyikük sem kerülhet bajba? És hogy a szépirodalomhoz való hozzáférést nem szabad korlátozni, például a könyvesboltokban árult kötetek lefóliázásával?

Erről is tervezek egy cikket a közeljövőben. De ez már túl sok ígéret, úgyhogy be is fejezném. Köszönet a „bevezetőt” végigolvasóknak.