Rossz a refrén, Vikidál Gyula

Nagy Feró után már a rajongók is belenyugodtak volna, hogy hát, istenem, megtörtént, akkor is dalolt a Gyula, amikor nem kellett volna, hiszen ő maga mondta, hogy jelentést soha nem írt, csak mesélt a tartótisztnek, és Gyula egy hiteles ember – ha ő mondja, biztos úgy volt. Még afelett is szemet hunytak volna, hogy nem önként, mondjuk, tíz évvel ezelőtt nézett szembe a múlttal, hanem csak amikor már kiborult a bili, és először még akkor is kormányparancsra gyártott hazugságokról beszélt, pedig nála jobban aztán senki sem tudta, mi az igazság. De azt már végképp nem lehet ésszel felfogni, hogy most, mikor végre minden rajongó számot vetett az illúzióival és a kárörvendők is megemésztették, hogy ettől még nem áldozott le Vikidál csillaga, újabb verzióval állt elő. Eszerint, mégiscsak a baloldali politikai maffia áll a háttérben, amely két legyet akar ütni egy csapásra – ellehetetleníteni őt és megalázni a rajongók emlékeit. Merthogy semmi nem igaz az egészből, azaz csupán annyi, hogy ő mint hiteles ember hitelesítette a tartótiszt jelentéseit. A tartótiszt körmölt, ő pedig aláírt és hitelesített, mint egy közjegyző – érthető nem? Végül is kivel hitelesítettek volna, ha nem azzal, aki a rendszer elleni lázadás egyik emblematikus figurája volt. Most pedig ki más használná fel mindezt ellene, a jobboldal harcos szószólója ellen, mint a baloldali maffia?

Hogy a jelentéseket nyilvánosságra hozó Nagy Feró mit szól az ilyesfajta besoroláshoz, az legyen a kettejük dolga, de az talán már a közönségre is tartozik, hogy az egyébként hiteles ember mikor adta igazán önmagát. Amikor akarva-akaratlan kiszolgálta a kommunistákat, vagy amikor úgy szidta őket, mintha mindig a legádázabb ellenségük lett volna? Rendben, értem én, hogy van olyan emberfajta, aki nem bírja ki, hogy ne tartozzon valamelyik párthoz és ne tolja a szekerét, hiszen előbb-utóbb neki is lecsúszik a rakományból valami, de nem kellene legalább arra ügyelni, hogy az irány azonos maradjon? Már csak a rajongók miatt is, na meg az annyit emlegetett hitelesség kedvéért, hogy a témánál maradjunk.

Nem mintha manapság még bárkit megviselnének a régi bálványok besúgói múltjáról szóló hírek – talán még jobban is járnak azok, akikről egyértelműen kiderül, mint akiken örökre ott marad a gyanú árnyéka. Csak azt azért elvárná az ember, hogy akiket valóban megvettek vagy megzsaroltak, azok legalább szégyelljék magukat, hallgassanak és ne lendüljenek ellentámadásba, mert akinek vaj van a fején, az nem jól mutat a tűző napon.

Magyarországon egyébként folytatódik még a Besúgók kerestetnek! című zenei vetélkedő és mi sem fogunk kimaradni belőle, mert egyik-másik érintett biztos az itteni közönséggel is megosztja majd a saját verzióját, ha errefelé haknizik. Mi meg vagy elhisszük, vagy nem – összehasonlítani nem nagyon tudjuk a hazai gyakorlattal, mert nálunk még mindig tabutéma a titkosszolgálati múlt. Olyannyira, hogy még a parlamenti képviselők is személyes jogaik elleni támadásnak tartják, hogy a Nemzeti Emlékezet Hivatalának munkatársai kutakodnak az aktáik között.

A honi zenészvilág „örökifjainak” a politikai dalfesztiváloktól a HZDS-kampányokig terjedő karrierjét meg úgyis ismerjük, nem kellenek hozzá nagy leleplezések, hogy mindent el tudjunk képzelni róluk. Nincs is erre az egészre jó megoldás, ennyi idő után legfeljebb az lehet bármelyik zenész büntetése, hogy visszamenőleg is átértékelődik minden, amit valaha mondott és énekelt, bár ez egyáltalán nem kevés.

Tanulságként pedig csupán annyi vonható le, hogy tehetség és tisztesség nem mindig jár kéz a kézben. Sem a politikában, sem a művészetekben, az meg pláne gyanús, ha a kettőt összekeverik. Ezt nem árt észben tartani – rockkoncerteken éppúgy, mint pártrendezvényeken.