Az én kedvencem: Négylábú bizalmasaink és tollas társaink

Kíváncsian várjuk olvasóink kutyás, macskás, de akár madaras, vagy nyulas történeteit. Olyan felejthetetlen, megható pillanatokról kérünk Önöktől rövid fotós beszámolókat, amelyek értékessé tették a velük töltött szabadidőt és melyek egy fárasztó nap után is mosolyt csaltak az arcukra. Élet írta történeteket az odaadásról, a hűségről és a barátságról. Az ujszo.com/regio/on-is-buszke-hazi-kedvencere weboldalon található űrlap kitöltésével is beküldhetik felnőttek és gyerekek, családok és iskolai/civil közösségek egyaránt a kedvenceikhez kötődő fotóikat és történeteiket. Meséljen kedvencéről Ön is!

Száz Ildikó 

A kutyám ismeri a gondolataimat, jó előre tudja, mikor indulunk hosszú sétára, de azt is megérzi, hogy mikor marad el a közös esti programunk. Lélegzetvisszafojtva lesi a fák gyökerei közt bujkáló hódokat, és időnként ugyanúgy belebódul a tavaszi virágillatba, mint a gazdája. A nyurga kutyalányt szolgálati útról hoztam, kétségbeesetten szaladgált a főút közepén. Aznap Regina napja volt, így ezt a nevet kapta, és a kocsi padlóján azonnal álomba szenderült. Nem kis meglepetésemre napokon belül szobatiszta lett, kérés nélkül visszahozta az eldobott labdát, botot, és amikor látta, hogyan tisztítjuk a mólót, lelkesen takarítani kezdte a felgyülemlett uszadékot. Hamarosan lett egy társa, egy németjuhász–tacskó keverék kutya. Boldizsár különösen jól sikerült példány, mindkét fajtától a legjobb tulajdonságokat örökölte. A közeli lakóházban élő gyerekek könyörögték be az udvarunkba azzal, hogy majd naponta sétáltatják. Boldi azonban nem volt hajlandó elhagyni az új otthon biztonságát, csak a társaságunkban. A két kutya napközbeni játékos gyermeki nyugtalanságból estére bölcs, hallgatag bizalmassá válik. Madártenyésztőtől érkezett Piskóta, az ötéves kis sándorpapagáj. Gazdája elhunyt, egyedül maradt a röpdében, elszokott az emberektől, a madaraktól, de ma már hangos: „Hát szia!” köszöntéssel fogad érkezéskor. Eltűri, hogy a ház másik kedvence, a brit macska időnként úgy tegyen, mintha röptében levadászná. Akadnak időnként feszült pillanatok, amikor a „Ki csinálta?” kérdésre minden házi kedvenc rejtekhelyet keres magának. Emlékeimben ott él a kuvikmadár, aki a tenyeremből ette a túrógombócot, sosem felejtem el a gondjainkra bízott hegyi egerészölyvet, vagy a fülesbaglyot, akit a felépülése után szabadon engedtünk. Vannak hasonló történeteik a kedvenceikkel? Küldjék el nekünk, osszák meg velünk!

Nyerges Csaba

Az állatok szeretetét, a természet tiszteletét a családból hoztam magammal és a gyermekeinknek is továbbadtuk feleségemmel. Nekem is volt „dinós” korszakom, fél évszázaddal ezelőtt. Csodálattal figyeltem a nászruhás tarajos gőtéket. A kis, különleges kétéltűek olyanok voltak, mint a miniatűr stegosaurusok. Egy-egy zöldár hozta a szem elé őket a Szigetközben. Amióta elterelték a Dunát, nem találkoztam velük, eltűntek az élőhelyeikkel együtt. A természet azóta is folyamatosan tanít. Legutóbb például arra eszméltem rá, milyen fontos, hogy madáritató is legyen a kertben. Egy egyszerű, termetes cserépalátét, amiből nemcsak inni tudnak a madarak, hanem biztonságosan fürödni is, megszabadulni az élősködőiktől. Szinte egész nap egymásnak adják a fürdőt a különféle fajú vendégek, aztán ingyenkoncerttel hálálják meg az odafigyelést. A téli madáretetésnek, az egész éves madáritatásnak és a megválogatott növénytársulásnak köszönhetően egy különleges, természetes koncertteremben érezhetjük magunkat a kertünkben, amihez jelenleg éppen a mezei, később a pirregő tücskök és a zöld lombszöcskék adják az alapzenét. Kutyás vagyok, és kutyában még soha nem csalódtam. Mindegyik kutyánk, többnyire ír szetter, másfajta egyéniség volt, másért lehetett szeretni. Most egy örökbefogadott, idős magyar vizsla–labrador keverék kutyus társaságát élvezzük. Ha kint vagyunk a kertben, egész nap követ bennünket, nem tolakodik, mellénk fekszik, míg gyomláljuk a térkövet vagy szedjük az epret. Ezek a mi nagy, közös együtt hallgatásink Gombival. Csak a szemünk beszél, mégis érezzük, tudjuk, hogy mire gondolhat a másik.

Cs. Liszka Györgyi

Somában látom Samut Majd ötven évig pont úgy éreztem, mint azok, akik idegenkednek a kutyától. Nem értettem, kinek jó egy lakásban együtt élni egy állattal, hittem, hogy az sem ebnek, sem embernek nem való. És akkor egy Vasárnapolvasó-találkozó alkalmával Királyhelmecen Feterikék vendégszeretetét élvezve megismertem Tapit, a tapintatos befogadott keveréket, éppen ottjártunk előtt pár nappal kölykezett. Ahogy az követett, őrizte a helyemet, ahogy vigyázott rám, egyből levett a lábamról, és azt mondtam, nekem ilyen kell. Így kaptuk meg az egyik kölykét, ő volt Samu, a csodásan szép, okos és jóságos (majdnem azt írtam, emberséges) családtagunk hét évig. Amikor egyik pillanatról a másikra összeesett, s az állatkórház éjszakai ügyeletén azt mondták, annyira elrákosodott a hasürege, hogy vége, és kénytelenek voltunk elbúcsúzni tőle, azt hittem, én is vele pusztulok, s hogy nekem kutyám már soha többé nem lesz. Szemem előtt szüntelen azok a képek peregtek, ahogyan ő engemet megszelídített, ahogy nézett rám, amikor szomorú voltam, vigasztalt, felvidított, megnevettetett, ahogy vigyázott rám, és figyelmeztetett olyan veszélyekre is, amelyek szemmel nem láthatók, előre nem sejthetők. Tartott ez néhány hónapig, amikor is megszólalt bennem egy hang: no, de mi végre volt mindez, mire az ő rövidre szabott élete, ha ennyi, és én magamat siratom, sajnálom csupán? Az a rengeteg tudás, amit Samutól kaptam ajándékba, nem lehet hiábavaló! És akkor egy közösségi csoportban megláttam egy riadt tekintetű aprócska kis ebet, akinek sürgősen gazdit kerestek. Ő lett Soma, egyévesen már nem pici és a tekintete sem riadt, s bár egészen más fajtákból keverték, mint Samut, viselkedésében, jellemével egy az egyben rá hasonlít. Valószínűleg az állatokra is igaz, hogy olyanná lesznek, amilyen környezetben nevelkednek. Hogy a minta és a követett szabályok nagyobb hatással bírnak, mint a gének és a szavak. Még mindig gyászoljuk Samut (ez alighanem már így is marad), de ugyanúgy szeretjük Somát, mint ahogyan őt szerettük. És a kezdeti indíték, hogy megmentek egy élőlényt, ismételten csak abban az azóta már bizonyosságomban erősít meg, hogy ők mentenek meg engem.