Kós Hubert: Bowman megtanította nekem a „process”-t – interjú az Év férfi sportolójával

A 21 éves Kós az Operában is pont olyan volt, mint egész évben 2024-ben: 

összeszedett, kiegyensúlyozott, kellően magabiztos. 

Csakúgy, mint minden egyes hosszát a medencében, a válaszait is átgondoltan, racionálisan építette fel, mégis hagyott teret a spontaneitásnak is: két interjú közt általában azt ecsetelte, milyen nehézkes volt londoni átszállással Budapestre jutnia, vagy hogy edzőjét, Bob Bowmant még karácsonykor sem tudta megpuhítani, és 29-e helyett egy nappal korábbra kellett áttetetnie a repjegyét.

Tavaly olimpiai bajnok lett, a Duna Arénában pedig rövid pályás világbajnoki címet szerzett. Kijelenthetjük, hogy 2024 tökéletes év volt az Ön számára? 

Igen, ilyen egy tökéletes év, a decemberi világbajnokság után magam is így összegeztem 2024-et. Bár nemigen mondhatja ki ezt egy sportoló hangosan, és az edzőm nem is szereti hallani tőlem, hogy valami tökéletes – szerintem ezt nem is fogom neki elmondani… De azokat a célokat, amiket kitűztem magam elé az év elején, azt mind el tudtam érni, és nagyon örülök neki. A világrekord is majdnem sikerült, amiről nem is gondoltam, hogy meglehet, de két századon belülre kerültem a csúcsidőhöz képest. Majd lehet, egy nap ez is meglesz.

Mit jelent Önnek az Év sportolója-díj? Csak emiatt repült haza Amerikából.

Nagyon sokat jelent. Nem gondoltam volna soha, hogy 21 évesen én itt állhatok majd az Opera színpadán ezzel a díjjal a kezemben, sőt arra sem, hogy egyáltalán valaha elnyerhetem ezt a címet. Ez tényleg hatalmas dolog, nagyon-nagyon örülök neki. 

Változott valami az életében a tavalyi sikerek után?

Nem változott. Az a szerencsém, hogy Amerikában ugyanolyan a helyzetem, mint korábban is volt. Bobnak már harmincvalahány olimpiai aranya van edzőként, úgyhogy az én egy plusz elsőségem nem jelent semmit ebből a szempontból, mert átélte már ezt jó párszor. Ugyanúgy kezelnek, mint eddig, és a gála másnapján ugyanúgy jelentkeznem kell a munkára. Örültem, hogy itt lehettem a díjátadón, ki kell élvezni ezeket a pillanatokat, de aztán ugyanúgy kell folytatni mindent.

Úgy tűnt, hogy míg a korábbi években a hatalmas motiváció és akarás néha a visszájára fordult és agyonnyomta, addig mostanra ezt sikerült átfordítani egy abszolút magabiztos versenyzésbe, tudatosan felépített úszásokba. Mi volt ehhez a kulcs?

Én kiskorom óta nagyon nagy úszó akartam lenni. Ebben csak annyi volt a probléma, hogy volt, amikor túlságosan nyerni akartam egy-egy versenyen, vagy túlságosan jól akartam szerepelni. Ez pedig nem segített, sőt, rosszat is tett a teljesítményemnek. Amikor elhatároztam, hogy Amerikában fogok készülni a továbbiakban, és Bob Bowman lesz az edzőm, és olyan csapatba megyek, ahol több olimpiai és világbajnok úszik, valahogy át tudtam gondolni ezt az egész dolgot a fejemben. Hogy most már én is oda tartozok ebbe a világelitbe. 

Ugyanazokat az edzéseket végzem el, mint a világsztárok, így ha jobban megcsinálom azokat a tréningeket, mint ők, akkor biztosan én is ott lehetek a világ tetején egy nap.

Onnantól kezdve indult el ez a most már talán sikerszériának is nevezhető sorozat. Csak egy rövid pályás Európa-bajnoki cím hiányzik most már az aranyak közül. (nevet)

Akkor az lehet a siker titka, hogy a magyar edzők által megtanított alapok – amelyek a szerepét Bowman is sokszor hangsúlyozta – mellé egy más iskola, más szemlélet is jól jön?

Nekem nagyon sokat jelent(ett), hogy Amerikában készülhetek, de mindenki más helyzetben van. Nekem ez kellett, de másnak lehet, hogy másra van szüksége. Nagyon sok jó úszó itthonról lett olimpiai bajnok, és nekem is csak mintegy két év kellett ehhez Amerikában. Vagyis nem arról szól a dolog, hogy ki kell menni az USA-ba, ha valaki jó úszó akar lenni. De nekem, mint olyan embernek, aki nagyon szeret versenyezni és nagyon szereti, ha edzésen is olyanokkal úszhat, akik világsztárok színvonalán vannak, kellett ez, hogy kimenjek a tengerentúlra. Így lettem olimpiai bajnok.

Bár az edzőjével kevés kapcsolata van a magyar médiának, lassan így is legendássá válik az alakja, a szigora. Mit szeret, kedvel vagy épp tisztel benne a leginkább?

Azt, hogy amikor odamentem, ő elmondta, meg fogja tanítani nekünk a tervét:

 azt a valamit, amit ő csak „process”-ként (folyamat) emleget. 

Ezt minden versenyen alkalmaztuk, és mostanra már teljesen begyakoroltam, hogyan kell viselkedni egy versenyen, hogyan megyünk bemelegíteni, hogyan megyünk a versenyszámra. Fejben mire kell figyelni, mire kell gondolni és hogyan kell átgondolni mindent, és aztán a verseny után is hogyan kell viselkedni. Amikor ezeket a dolgokat megtanultam, egyszeriben sokkal könnyebb lett az életem versenyzőként, mert nem gondolkoztam túlságon sokat azon, mi lesz, hanem azon, hogy mi van most, az adott pillanatban és hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy jobb lehessek. Ez nagyon sokat számított nekem.

És mi az, amit megváltoztatna Bowmanen?

Ő nagyon szereti azt, ha dolgozunk, és kevésbé szereti azt, ha valaki pihen. Nehéz eldönteni, mikor fogok pihenni, de mindenképp mondani fogom neki, hogy kell egy kis kikapcsolódás így a világbajnokság után. Mert nem lehet ezt azért folyamatosan csinálni, az olimpia után is csak másfél hét szabadságot kaptam. Persze fontos volt nyilván, hogy felkészüljek a hazai rövid pályás vb-re, és örülök is, hogy jól sikerült, de érzem azt, hogy szükségem lesz majd egy picike szünetre. Remélem, lesznek ilyen piros betűs dátumok az idei naptáramban...