Poénok, bakik és megható pillanatok – az Év Sportolója-gála az Operában ülve

Ez már megint hosszú lesz

– sóhajtott fel az egyszeri tudósító, amikor kiderült, hogy minden egyes kategória jelöltjei külön vonulnak be a párjaikkal, kísérőikkel a műsor elején, szép lassan betöltve az ismét a színpadon elhelyezett két „lelátót”. A tippünk helyesnek bizonyult, a két és fél órán is túlnyúló gála vége felé már eléggé feszengtek a nézők az Operában. Mégis, a hosszas bevezetőnek szerintünk volt értelme: ráirányította kicsit a figyelmet azokra, akikről gyakran alig esik szó: a házastársakra, szülőkre, családtagokra, barátokra és barátnőkre, akik megteremtik a sportolóknak és a szakembereknek a hátteret, hogy teljes mértékben a „munkájuknak” élhessenek. A sok lemondással, kezdetben nem egyszer anyagi áldozattal járó támogatásért joggal jutott nekik is a tapsból és füstgépekkel teremtett rocksztár-érzésből.

Bár az egész este a legjobbak ünnepléséről, a dicsőségről szól, Szöllősy György, a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnökének megnyitó beszédében hangsúlyos szerepet kapott a szolidaritás: a súlyos beteg Ónodi Henrietta olimpiai bajnok tornász gyógykezeléséhez sportos ereklyék árverésre bocsátásával is hozzájárultak. S természetesen pár pillanat erejéig megemlékeztünk Keleti Ágnesről is. A világ legidősebb olimpia bajnoka évről évre állandó vendége volt a gálának, s volt olyan alkalom, hogy Mészáros György kollégánktól néhány széknyire ülte és kommentálta végig a műsort a maga sajátos stílusában. A sors kegyetlen fintora, hogy már egyikük sem tud mesélni az élményeiről.

A legjobb edzőnek választott Golovin Vlagyimir a díjat megköszönve akaratlanul is megvillantott valamit abból, minek köszönhetően halmozza a sikereket. A női kézilabda-válogatott odesszai születésű szövetségi kapitánya utánozhatatlan módon töri a magyart, ebből is következően egyedien és mindig lényegre törően fogalmazza meg a mondanivalóját, amire mindenki odafigyel: hétfő este épp azt, hogy az ő díja egyúttal minden edzőé. S hogy mennyire nem csak szóvirágnak szánta mindezt, jól jelezte, hogy hirtelen ötlettől vezérelve lekoppantotta maga mellé a frissen kapott serleget, és maga is megtapsolta kollégáit. Bravó!

Spontaneitásból mellesleg a vártnál jóval nagyobb adagot kaptunk a gálán. Mindig szokott akadni egy-egy lazább, show-menesebb díjazott/díjátadó – ezúttal Risztov Éva nyitotta a sort, aki Schmidt Ádám bókjára vágta rá csípőből, hogy „Ezzel egyetértek” és jelentette be az államtitkár helyett a kategória győztesét. Emellett azonban számtalan kisebb-nagyobb bakit kellett rögtönözve korrigálni. Mégsem amatőrizmusnak éreztük elsősorban a történteket. Megéltünk már merev és vérprofi műsorvezetést is az évek folyamán, Molnár Mátyásnak köszönhetően most leginkább az emberi jelző jut eszünkbe. Néha sutábban, néha egészen frappánsan vágta ki magát a váratlan helyzetekből, de mindig szeretnivalóan és viccesen tette azt. A társházigazda Csisztu Zsuzsa is mosolyt csalt az arcunkra, igaz, más okból: a jó messzire maga elé nyújtott karja, hogy el tudja olvasni a műsorvezetői segédlapocskáit vagy a mikrofonba kopogó fülbevalója már kevésbé tanúskodik felkészültségről.

S azért essen szó még a főszereplőkről. Azokról a sportolókról és szakemberekről, akik a színpadon (a próbával együtt) végigült három óra után készséggel állták az újságírók rohamát és válaszolgattak a kérdésekre még jóval este 11 után is. (Persze vannak kivételek, de ne legyünk ünneprontók.) Kós Hubertet szigorú amerikai edzője már a másnap kora reggeli géppel várta vissza Amerikába, az Év férfi sportolója mégsem viharzott el, hogy minél több időt ünnepelhessen a családjával, hanem a legutolsó médiás kérését is teljesítette, a női győztes Gulyás Michelle-lel egyetemben. A 71 éves Bölöni László pedig mint egy csillogó szemű kisgyerek, szinte folyamatosan magához szorította, egyetlen pillanatra sem eresztette el az Életműdíjat, még interjúzás közben sem. Elvégre, ahogy meghatóan a beszédében is mondta, az édesanyjához készült vele másnap.