Bölöni könnyei

Életműdíjat adtak annak a volt romániai labdarúgónak, kiváló edzőnek, aki valahol bennünket is képviselt, odavitt mindannyiunkból valamit a hagyományos sportgála színpadára. A határon túliakból, az anyaországon kívül rekedtekből, akik nagyszüleik, szüleik kitartása révén itt nőttünk fel, itt élünk, nekünk ez a sors adatott meg. Mi (Cseh)szlovákiában, Bölöni, aki büszke arra, hogy nem nyelte el nyugat-európai futball mélysége, székelyföldi-romániai-franciaországi magyarként.

Nem véletlen, hogy futballékszerünk, a DAC himnuszára érkezett a színpadra. Róla is szól(t) a Nélküled. Mindannyiunk befogadásáról abba a közegbe, amely magáénak tartja és évente a magasba emeli az anyaország sportkiválóságait. Ebbe bekerülni, életműdíjat átvenni, mindent felülmúlt, még Bölöninél is, pedig bő hét évtized alatt átélt sikereiből bőven lett volna mit kiemelnie. Nem tette, mert érzelmei nem engedték, hogy másra gondoljon.

1998-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokság alatt megrendezett Külhoni Magyar Sportcsillagok I. Világtalálkozóján (kár, hogy többször már nem valósult meg) találkoztam először és eddig utoljára Bölönivel. Már Franciaországban edzősködött, túl volt játékos-pályafutásán, beleértve a bukaresti Steauával elért BEK-győzelmet és a 109-szeres román válogatottságot. Interjút is készítettem vele. Mosolygós, rokonszenves, jó megjelenésű úriembernek ismertem meg, amihez ezúttal megfontoltsága is párosult. Rendkívül kényes területre is elkalandozott, s ugyanazt mondta, üzente, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

 Én minden pillanatban éreztem, hogy magyar vagyok. Engem annak neveltek… Amikor engem ide meghívtak, azért tették, mert több éven keresztül becsületesen szerepeltem a sportpályákon, s ezáltal a Bölöni név révén a magyarság jelen volt azon a játéktéren, azon a nívón, ahol megfordultam.

Hát, ilyen magyar hírnökei is vannak a sportnak, s ezért érzékenyülünk el attól, amikor az „egy vérből valók vagyunk” szavait énekeljük, halljuk. És nem csak a DAC-stadionban.