Pozsonyi esernyők

Álltam a villamosmegállóban, a nonstop büfé előtt. Az eső hol csepergett, hol nem, de a látható nyomokból arra következtettem, hogy nem sokkal azelőtt komoly zuhéban részesültek a villamosra várakozók. Az üdítőkkel teli hűtőszekrény (fél liter ásványvíz 1 euró, kóla 1,30, jeges tea 1,50) mögé valaki dühösen bevágott egy esernyőt, szinte láttam a jelenetet. A bordó ernyő becsúszott a bódé és a betonkorlát közé, nehezen megközelíthető helyre, lehetetlen volt megállapítani, miért vált meg tőle tulajdonosa. Nyolc–tíz évvel ezelőtt még csak Bécsben láttam ősszel esernyőket a szemeteskukákban. Kifordultak, elgörbültek a szélben – tulajdonosaik nem kívántak tovább vesződni velük, elvégre csak pár euróba kerül, majd vesznek újat. Mostanában azonban a pozsonyiak is gyakran eldobják az esernyőt, ha valami baja esik. Kevesen viszik javíttatni, ezt egy ligetfalui szakitól tudom. De térjünk vissza a bordó ernyőhöz. Bevallom, én is megnéztem magamnak, mert már öt perce csepergett az eső fedetlen fejemre. De lusta voltam bemászni érte, meg hát nem is egyedül álltam a megállóban, mit szólnának az emberek… Biztos jól megbámultak volna. A reszketeg öregemberre szinte azonnal felfigyeltem. Még az is átfutott az agyamon, hogy miért nem tudnak fedett ülőhelyeket kialakítani a forgalmas megállóban, hogy az időseknek ne kelljen negyed órákat ácsorogniuk. A nyolcvan körüli bácsi bottal közlekedett. Fel-le sétált a bódé körül, és egyre izgatottabban figyelte a bordó esernyőt. Tényleg alig élt szegény, látszott, hogy minden mozdulat nehezére esik, de próbálta a távolból felmérni az ernyő állapotát. Tudtam, hogy el fog indulni érte. El is indult, megfontoltan, ügyesen, végig a botra támaszkodva. Lehajolt, nyújtózkodott, és sikerült megkaparintania. Szakértőként vizsgálta. Hamar rájött, hogy bizony a nyele tört el, nincs segítség, az ernyő használhatatlan. A fogójának viszont semmi baja. A repedés mentén szépen letörte, a többit félredobta. Egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyozott vissza a járdára, kezében a (vélhetően) fából készült, szabályos J alakú, sértetlen fogantyúval. Szinte kapaszkodott belé, míg jobb kezével a botra támaszkodott. És sütött róla az elégedettség. Hiszen ezt a fogót rá lehet varázsolni a saját esernyőjére. Ha nem ő, akkor majd egy szakember megoldja a feladatot. Elkaptam a tekintetem, abba az irányba igyekeztem nézni, ahonnan a villamost vártam. Ő azonban már kiszúrta érdeklődésemet, és szemével cinkosan csippentett: „Megvan. Ez már az enyém.” Elismerően bólintottam hát, hogy még jobb napja legyen a szerencsétlennek…