Piros lap a politikának

Az nagyjából előre prognosztizálható volt, hogy sokan maradnak majd távol, inkább az a meglepő, hogy az utóbbi tíz esztendőben a részvételi arány most volt a legalacsonyabb. Az igazi szenzációt viszont az jelenti, hogy a radikálisok jelöltjeként Tomiszlav Nikolics legyőzte Dragoljub Micsunovicsot, mintegy 300 ezer szavazattal többet bekasszírozva demokrata ellenfelénél. Ez pedig már komoly figyelmeztetés! Bizonyos jelek persze utaltak minderre, hiszen az eddig hatalmat gyakorló Szerbiai Demokratikus Ellenzék (SZDE) már korábban szétesett, így a 73 éves Micsunovicsot a három nagy – demokratának minősülő – párt közül mindössze egy támogatta, méghozzá a meggyilkolt Djindjics miniszterelnök nevével fémjelzett Demokrata Párt (DP). A volt államfő, Kostunica által irányított Szerbiai Demokrata Párt (SZDP) és a Labusz elnökletével népszerűvé váló G17 Plussz egyenesen bojkottra szólított fel, hasonlóképpen egyes baloldali pártok is a távolmaradásra próbálták rábírni szimpatizánsaikat. Ezúttal különösképpen nem is kellett nyösztetni erre a politikából egyre inkább kiábránduló polgárokat, úgyszintén sokak számára az is világossá vált, hogy az elnökválasztás ez idő tájt nem old meg semmit, s az egész nem más, mind a december 28-ára meghirdetett parlamenti választások előjátéka.

A dolgok lényegét tekintve persze mélyebb összefüggéseket is találhatunk. Amikor Natasa Micsics házelnök november 13-án a szerb kormány javaslatára feloszlatta a szerb szkupstinát, drámai módon vált egyértelművé, hogy a 2000. október 5-i hatalomváltás eddigi (történelmi) korszaka végérvényesen lezárult: az egykor közel húsz pártból összeverbuválódott koalíció teljességgel működésképtelen, a szerb képviselőház 28 pártja között pedig már annyira összekuszálódtak a szálak, hogy a reformfolyamatok irányíthatatlanná váltak. Hozzá kell tenni, hogy a milosevicsi rezsim megdöntéséből fakadó kezdeti eufória viszonylag gyorsan elpárolgott, az átlagpolgár helyzete gyorsabb javulását várta, igazságosabb és biztonságosabb privatizációt, valamint a Nyugat fokozottabb empátiáját. Ám a részeredményeknél nem futotta többre, az átalakulás botladozásaihoz pedig elfogyott a türelem. Mindezt csak tetézték az utóbbi hónapok során futószalagon érkező botránykrónikák, amelyek azt sejtették vagy igazolták, hogy egyes vezető kormánytagoktól és politikusoktól sem áll távol a korrupció, ennek viszont a komoly életszínvonalbeli gondokkal küszködő lakosság körében igencsak rossz (s nem elnökválasztásra invitáló) az üzenete. Három éves uralma alatt az SZDE hasonlóképpen elmulasztotta talán a legfontosabbat: leszámolni a háborúhoz vezető nagyszerb politikával. Ennek hiányában az emberek többnyire lappangó cinkosságot véltek kiolvasni a különféle politikai húzásokból, a valódi nacionalista célkitűzések (Minden szerbet egy hazába!) éle nem tompult, a hágai nemzetközi törvényszék így azonban nem igazságtevővé, hanem büntetőosztaggá vált, a hírhedt Mladics tábornok pedig vérengző gyilkos helyett nemzeti hős maradt. További elkeseredésre adott okot, hogy a magánosítás folyamatában a mesterségesen elszegényített üzemek, vállalatok és szövetkezetek többsége a korábbi rezsim haszonélvezőinek, pártfogóinak tulajdonába került át. Mindez tulajdonképpen a radikálisok ázsióját növelte, akik a közéleti tisztasága mellett szálltak síkra, másfelől pedig szalonképesebbé tették a Nyugat iránti viszonyulásukat is. Nem lenne szabad végül megfeledkezni arról sem, hogy a (korábban Vojiszlav Seselj által vezetett) Szerbiai Radikális Párt huzamosabb ideje jó eredményeket ér el a különféle választásokon s általában besöpri a maga egymillión felüli szavazatát. ĺgy volt ez ezúttal is, az viszont, hogy Nikolics a voksok 46 százalékát gyűjthette be, egyszerűen arra utal, hogy a radikálisok most kapták a legkönynyebb ellenfelet. A krónikához tartozik ugyanakkor, hogy az SZRP támogatottsága három évvel ezelőtt zuhant mélypontja, aztán a hatalomváltás kezdeti időszakán túljutva az összes szavazók körében 3 majd 5, később 9, legújabban pedig 11 százalékot értek el, s ha hozzáadjuk az úgynevezett rejtett támogatókat (egy réteg eddig nem merte nyíltan vállalni, hogy SZRP-szimpatizáns), akkor kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy a szerb társadalom egyötöde radikális nézeteket vall.

December legvégén eldől, mely pártok jutnak be a 250 tagú szerb szkupstinába. Az eddigi mérések alapján biztos parlamenti tagságra számíthat a DP, az SZDP, a G17 Plussz, valamint az SZRP és a Szerbiai Szocialista Párt (SZSZP). Lévén, hogy marad az 5 százalékos küszöb, reménykedhet még a Draskovics által vezetett Szerb Megújhodási Mozgalom, valamint a nemrégiben párttá szerveződött Ellenállás (Otpor). A vajdasági magyar pártok jelenleg 6 képviselővel rendelkeznek a szkupstinában (öten a VMSZ, egy pedig a VMDK részéről), ők koalíciós paktum révén jutottak mandátumokhoz. Most azonban más a felállás, az SZDE szétesése nyomán a három erős demokrata párt ugyanis önállóan rajtol, s bármelyikük számára a bő 200 ezer magyar voks csak összesítve nyom valamit a latban (a mintegy 9 millió lakosú Szerbiában 6,5 millió személynek van szavazati joga). Az egymással évek óta torzsalkodó öt magyar pártot ez valószínűsíthetően közös karámba kényszeríti. Ennek első jelei már a mostani választások éjszakáján megmutatkoztak: a magyar pártvezetők felettébb békülékeny hangnemet megütve egybehangzóan a jövőbeni szorosabb együttműködés fontosságát hangsúlyozták. A radikalizmus veszélye láttán, valamint a pozíciókat megőrzendő, a magyar csatabárdok tehát egyelőre elásva. A kérdés csak az, hogy miért kellett ezzel is eddig várni...