Nézem az ujjaimat...

Tegnap még a keserű füvekkel ízesített bárányhúst tartottam az ujjaim között. Végigcsorgott rajtuk a fűszeres lé, törtem mohón a kenyeret hozzá, ittam a jó bort, mert eljött az ünnep ideje. Lakmároztam. Ember vagyok és nem figyelek mindenre, ami fontos körülöttem, hitetlen is vagyok, mert sokszor csalatkoztam már. Most itt van az időm. Fel kell ismernem! Meg kell tanulnom hinni! Mily nehéz! Mert hogyan ismerjem én fel Őt? Miről? Persze láttam előtte is, láttam tanítani a templomban, láttam, amint korbáccsal a kezében kiveri a kufárokat a templomból, láttam egyetlen szavára menekülni a gonoszt. Ott voltam, amikor a helytartó megmutatta nekünk, nézzétek: ĺme, az Embert. Én az Ő nevét kiáltottam, mégis Barabás lett a nép hangjából. Pedig mindenki köröttem az Ő nevét kiáltotta. Nem értem én ezt. Egyszerű ember vagyok csak. Iparos. Örülök a mindennapoknak, a bornak, a sültnek, asszonyi ölnek, barátok jó társaságának. Most mégis, mikor mindez enyém lehetne, csak állok, és nézem az ujjaimat. Mert hinnem kell. Mert felismertem, mert elfogadtam, mert ember vagyok, mert Ember volt, és előttem, szemem láttára, ujjam tapintására Istenné változott. Meghalni is láttam. Kettévált az ég akkor. Aztán néhány nap múlva itt állt a szoba közepén, bejött a zárt ajtókon át, tudta, hogy egy nappal előtte még nem hittem el Őt. Hozzám szólt, és kérve parancsolta, helyezzem ujjaimat a sebeire. Vér és víz. Korbácsok nyoma, szögek helye. Ott volt! Higgyétek el! Én is hiszem már most. Amit viszont életem végéig hordoznom kell, az a hitetlenségem keserű szomorúságának örökkévaló keresztje. Nézem az ujjaimat, tamáskodom, ember vagyok, hús és vér, emlék leszek majd, gyorsan múló, s ujjaim tapintásában valósággá formálódott előttem a hit. Meg kell törni a kenyeret! Megtalálni az utat, az igazságot és az életet. Hátamon a hitetlenség keresztjével. Nézem az ujjaimat...