Neonácik paradicsoma

Megrázó volt látnom tegnap délelőtt a néhány hónapja kegyetlenül halálra szurkált bölcsészhallgató, Daniel Tupý szüleit és öccsét a gyilkosság áldozatává vált fiuk tiszteletére a Comenius Egyetem falán elhelyezett emléktábla felavatásán. Megdöbbentő volt számomra az a kiegyensúlyozottság és méltóság, ahogy a család megpróbálja kezelni az őt ért végzetes katasztrófát, Daniel elvesztését. A tisztelgés hamar véget ért, és én nem tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel, mely a hatalmába kerített az alatt a még oly rövid idő alatt is – hát csak ennyi volna? A megemlékezés gyalázatos módon eléggé szűk körben zajlott, alig pár tucat emlékező, javarészt egyetemista rész-vételével és az arra elhaladó villamosok zakatolásával a háttérben. Tupý gyilkosát máig nem kerítette kézre a rendőrség. Köztünk jár ma is, lehet, hogy tegnap éppen szembejött önökkel az utcán.

A különös kegyetlenséggel megölt fiú emléke lassan elfelejtődik, a szülők – nem számítva néhány jó szándékú segítőt – előbb-utóbb magukra maradnak kétségbeesett harcukban és mély gyászukban. A rendőrség egyelőre, még száz nappal a szégyenletes bűncselekmény elkövetése után is tehetetlen, képtelen felkutatni azokat a nyamvadt, gyáva gyilkosokat, akik setesuta, a gyöngytyúk méltóságteljes naivitásával megáldott bölcsészhallgatókat köztéren rugdosnak fejbe és szurkálnak halálra. A hatóság csupán magyarázkodik, hogy így meg úgy, ez nem olyan egyszerű, még egy esetleges házkutatás elrendelése is komoly akadályokba ütközik. Szlovákiában a rendőrség jelenleg négy és fél ezer, szélsőséges mozgalmakkal és csoportokkal szoros kapcsolatokat ápoló személyt tart nyilván és tart állandó megfigyelés alatt, ennek ellenére eszébe sem jut körükben keresni Daniel gyilkosait.

És még valami, a tegnapi megemlékezésre egyik szarjankó politikus sem tolta oda a képét, kivéve Padót, az újonnan kinevezett belügyi tárcavezetőt, sejtésem szerint ő is csak hivatalból jelent meg az emléktábla-avatáson. A Comenius Egyetem vezetősége és a család épp hogy csak elhelyezte koszorúját a leleplezett emléktábla alatt, a miniszter már viharzott is tovább. Nyilván várta valami, ami fontosabb. Fontosabb egy neonácik által meggyilkolt egyetemista emlékénél. A megemlékezést követő sajtótájékoztatón már meg sem jelent, pedig az eseményre összesereglett újságírók nem csak amolyan pármondatos válaszokat vártak tőle, mint amilyeneket odadobott távozása pillanataiban.

A neonácik paradicsoma lettünk. Az embernek káromkodni volna kedve.