Magyarnak maradni

Csaknem két éve tudjuk, sőt már sokkal régebbtől is, hogy évről évre csökken a szlovákiai magyarság lélekszáma. Mégis leragadtunk a sopánkodásnál. Legfeljebb néhány tudósember, olykor egy-egy újságíró igyekezett kideríteni zsugorodásunk okait. Mielőtt bárkire mutogatnánk, nézzünk szembe önmagunkkal: magyar tannyelvű iskolába járnak-e gyermekeink? És unokáink! Igazgatóként, pedagógusként megteszek-e minden szükségeset azért, hogy iskolám színvonala megfeleljen a szülők elvárásainak, a mai igényeknek, és ezt a szülők is így gondolják? Polgárként tudok-e közhivatalokban valóban magyarul és nem csak keveréknyelven kommunikálni, képes lennék mindenféle űrlapot, egyéb iratot anyanyelvemen – közérthetően! – kitölteni, kérvényt megfogalmazni? Tisztségviselőként megérteném-e mindezt, ha már holnaptól megszületnének a szükséges végrehajtó rendelkezések? Ugyebár, amelyek nélkül jelenleg jórészt csak szemfényvesztés az a tény, hogy Szlovákia is vállalta a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartája elveinek gyakorlati alkalmazását.

Aki a fentebb javasolt szembesüléskor nem találtatott könnyűnek, az morális szempontból is joggal mutathat rá, hogy kormányzati pozícióban, de a szlovákiai magyarság érdekeinek legerősebb képviselőjeként is felelősségteljes szerep hárul a Magyar Koalíció Pártjára. Még akkor is, ha nyilvánvalóan a mindenkori kormány feladata megfelelő politikai légkört, joggyakorlatot és intézményes keretet teremteni ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségek megőrizhessék, gyarapíthassák azonosságtudatukat. Az MKP a többször is eredményesen rábírta a koalíciót a kormányprogram számunkra létfontosságú céljainak valóra váltására. Legutóbb a Selye János Egyetem megalapításakor. Ezzel azonban nincs vége a politikai küzdelemnek, hiszen a Dzurinda-kabinet mereven elutasítja például azt a budapesti törekvést, hogy az európai alkotmányban rögzítsék a nemzeti kisebbségek kollektív jogait. Pedig valamely közösség pozitív diszkriminációja – mint az identitás megőrzésének egyik lényeges eszköze – már nem idegen az európai jogrendtől. Igaz, a franciák, a spanyolok, de mások is ódzkodnak az elv teljes körű alkalmazásától. Az autonómia legkülönbözőbb formáitól viszont már nem annyira. Ezért is állapíthatta meg nemrég az Európa Tanács dokumentuma: „Az autonómia lehetővé teszi a kisebbség számára, hogy gyakorolja jogait és megőrizze kulturális önazonosságát, miközben biztos garanciákat nyújt az állam egységére, szuverenitására és területi integritására nézve.” Olyan kulcsmondat ez, amelyre Erdélyben és a Vajdaságban azonnal reagáltak. S ma már erre építik stratégiájukat. Még akkor is, ha tudják, hogy ez a törekvésük a többségi nemzet óriási ellenállásába és gyanakvásába ütközik, ezért csak hosszabb távon lehet eredményes. Amikor azokat a lehetőségeket vesszük számba, amelyek révén lélekszámunk apadását szeretnénk megállítani vagy lassítani, akkor nekünk sem szabad csak rövid távon gondolkodnunk. Legközelebbi lépéseinket kellő jövőképbe kell ágyaznunk. E stratégia sarkalatos pontja pedig a mi tájainkon is legalább a kulturális és oktatási autonómiánk, vagyis kollektív jogaink kivívása lehet.