Kultúra, kofola, profit

Kofolával a kezében, szendviccsel a bendőben vészelte át az ellene indított ellenzéki bizalmatlansági indítványt František Tóth kulturális miniszter. Nem nagyon volt miért izgulnia, előre sejthető volt, hogy nincs az az erő, amely képes lenne őt elmozdítani bársonyszékéből, így három és fél hónappal a választások előtt. Hogyan vethette volna őt a koalíció a mókusok elé, ha azt kockáztatta volna, hogy még a Lintner-féle politikai vakarék is elhagyja a kormányt Tóth menesztésével. Az más kérdés, hogy a koalíciósoknak sem volt nagy kedvük megmenteni a minisztert, hiszen kultúrpolitikai járatlansága, taplósága és tévedhetetlenséggel párosult pökhendisége jó néhány kultúrembert és képviselőt hoz ki a sorsából. ĺgy a legkézenfekvőbb az volt, ha nem mondanak semmit a miniszterről. Mindenesetre Tóth rekordot döntött, hiszen úgy maradt meg tisztségében, hogy mindössze öt koalíciós képviselő bizalmát élvezi, a többiek tartózkodtak. Öt, azaz a képviselők 3 százaléka tartja miniszterhez méltónak tevékenységét. És itt rögtön elmélázhatnánk még azon, hogy négy papíron ellenzéki kereszténydemokrata is bizalmat szavazott annak a miniszternek, aki miatt még államtitkár korában majdnem távoztak a kormányból. Pedig távozásuk után azt ígérték, valódi ellenzékiként fognak a parlamentben viselkedni. Ennyit a KDH gerincességéről, az álszentség rózsalovagjait mindenki jól ismeri. Választások jönnek, az irracionalitás világa köszöntött ránk, hát jó, ha július közepéig nem csodálkozunk semmin. Igen, július, mert addigra áll nagyjából össze az új koalíció.

František Tóth védelmére teljesen fölösleges bármit is mondani, de azért egy szempontról mindenképpen beszélni kell. Az ellenzék és néhány kormánypárti egyik legfontosabb érve az volt, hogy a miniszter eladja a kultúrvagyont. Vagyis több olyan épületet akar értékesíteni, amely valamilyen formában a kulturális minisztérium hatáskörébe tartozik. De miért kénytelen szerencsétlen Tóthja ezeket az épületeket eladni? Azért, mert ebbe a helyzetbe kényszerítette őt az ellenzék és a kormánypártok egy része azáltal, hogy nem voltak hajlandóak elfogadni az újonnan épülő nemzeti színház eladását, amire azért volt szükség, mert az államnak nincs pénze a befejezésére. Amikor František Tóth és más hasonszőrűek – akik a kultúrértéket koronában mérik – előálltak azzal az ötlettel, hogy az új nemzeti befejezését úgy tudja állni az állam, ha egy-két épületet (például a jelenlegi Hviezdoslav Színházat és a nemzeti bürokráciaközpontját) eladnak. Akkor senki sem akadt, aki hangosan kárált volna az ötlet ellen, mert örült, hogy a nemzet nemzetije nem lesz eladva, de az senkit sem zavart, hogy eddig húsz éven át azon koptatta vasfogát az időt. Szóval, kicsit igazságtalan az, amit most Tóth orra alá dörgölnek. Főleg, ha mindezt a HZDS teszi, amely mindent eladott sajátjainak, amit bírt. Most pedig szigorú ellenőrzésért kiált. Biztos, mert nekik kellenek azok az épületek – egy euróért.