Kiáltásunk riadt bégetés marad?

Bizonytalanság, reményvesztés, kiszolgáltatottság vagy mindez együtt? Az Új Szó január 5-i számának főcímén, mely szerint az országban „a magyarok a legború?látóbbak”, már meg sem lepődöm. Az igazi kijózanítást az újság aznapi, Szalon című mellékletében Feszty Dániel asszimilációt tárgyaló írása hozta.

Nem sok ez így egyszerre? Hiszen új évet kezdtünk, új tervekkel, új feladatokkal. A téma jövőnk szempontjából annyira fontos, hogy a cikket nem lehetett olvasatlanul félre tenni. Elolvasása után pedig örült az ember, hogy végre akad egy értelmiségi, aki nem azért ment külhonba, hogy csak a saját anyagi helyzetén javítson, gondtalan egzisztenciát teremtsen magának, hanem azért, hogy tapasztalatokat szerezzen és azokat megossza azokkal, akik közt élt.

A cikk elolvasása után hiányolja az ember a XXI. százazad Széchenyieit. Tudtommal Fesz?ty Dániel az első, aki ilyen részletesen fel meri vállalni az asszimiláció problémáját, vizsgálja annak okait, és okos tanácsokat ad megelőzéséhez és az útkereséshez.

A gond persze nem újkeletű, csak eddig úgy tettünk, mintha bennünket nem érintene. Pedig, ha sürgősen nem történik valamilyen pozitív változás, lélekszámunk úgy összezsugorodik, hogy az etnikai határ rövidesen az államhatárnál áll meg, esetleg még tovább csúszik. Mind több az olyan régió, ahol már csak a peremvidéken leledzik magyarság.

Bízom benne, hogy Feszty Dániel az asszimiláció elleni küzdelemben nem marad egyedül. Mi pedig választhatunk. Két út áll előttünk: vagy elérjük, hogy sorsunkról magunk dönthessünk, vagy amire még gondolni is rossz, „kiáltásunk riadt bégetés” marad. Gunyics János, Zselíz