Két lábbal a földön

A gondolat szent, a vélemény szabad! Ennek jegyében élem az életem közel negyven éve a Palócföldön, s hordom vállamon mint közösségi ember sok barátommal egyetemben azt a nehéz, de tündöklő terhet, amelyet a sorstól kaptam, hogy az ittélőket szolgálhassam minden erőmmel és tudásommal.

Másfél évtizede vagyok a politikában, ott voltam a kezdetektől, s ha kiállni kellett, nem bújtam el hátul, hanem mindig előre álltam, a képletes szekér elé. Soha előnyöm ebből nem származott, nem is ez volt a célom. Az Új Szó keddi számában, a Levélbontás rovatban olvasva Czókoly Albertné hanvai polgár sorait azonban mindinkább felszínre tör bennem az a régi ötlet, hogy minden pártban meg kellene alakítani a belpolitikai látnok intézményét. Én erre a posztra máris javaslom Önt, kedves asszonyom, hiszen minden egyes választás után, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan az a szájízünknek megfelelő, jönnek a „bezzegénmegmondtamok”, és mindenkit kioktatnak politikából, műveltségből és kocsiirányításból. Nem tisztem, sem feladatom, hogy védjem a mundér becsületét vagy hogy véleményezzem a kormánykoalíció megosztottságát, pusztán a tényeket tudom megfogalmazni. A köztársaságielnök-választás ha másra nem is, két dologra biztos jó volt. Megmutatta azt, hogy a szlovák társadalom politikai kultúrája, értékrendje alulról közelít az európai értékekhez, és hogy miniszterelnökünk a hosszú szárnyalás után, amit a felhők és a saját önteltsége magaslatában töltött, végre lezuhant a földre, hogy megtapasztalhassa, honnan is indult. Arról, hogy Eduard Kukannak az utolsó héten 10 százalékkal visszaesett a népszerűsége, nem az MKP tehet. Arról, hogy az utóbbi időben, kiemelten közhaszontalan miniszterelnökünk és pártja senkivel sem egyeztet a döntéseiről, a másik három koalíciós partner nem tehet. Természetesen megtehetjük azt, hogy felrúgunk mindent, és kilépünk a mókuskerékből. De mi lesz tovább? Jön Fico, Slota és a Ľupták-félék, a kettőhúszas tej és kenyér ígéretével. Az ember a szemével ne csak nézzen, lásson is! Valóban hibának tartom, hogy nem állítottunk saját jelöltet, de ezt a csontot már ne rágjuk tovább. A szlovákiai magyarok az utóbbi hat évben tucatnyi kormányválságtól mentették meg az országot, a hátunkon húztuk el Szlovákiát a NATO és az Európai Unió kapujáig, nem beszélve arról, hogy az ország történetének egyetlen sikeres népszavazása, az EU-csatlakozás ügyében tartott referendum is a mi nevünkhöz fűződik. Mi, szlovákiai magyarok, akik mindössze 10 százalékát alkotjuk az összlakosságnak, most először maradtunk távol az urnáktól, és tessék, máris reálissá válik az ország visszarendeződése a 15 évvel ezelőtti állapotokhoz. Ideje volt mindenkinek tudatosítania, hogy a szlovákiai magyarok az ország demokratikus irányultságának a letéteményesei, tetszik ez valakinek vagy sem. Senki a felelős közéleti személyiségek közül nem örül ennek a helyzetnek, de nagyobb jelentőséget sem tulajdonít neki, mint amilyet megérdemel. Tovább kell lépni, az élet nem áll meg, munkánk, feladatunk, mint a tenger, és senki nem oldja meg helyettünk. A gyeplőt pedig nem szabad a lovak közé dobni, mert felborulhat a kocsi, és mindnyájunkat maga alá temethet. Virágvasárnap után vagyunk, s ez mindenkiben reményt kell hogy keltsen: lesz még Feltámadás! Mivel Ön hanvai polgár, Tompa Mihály soraival üzenem:

„Testvért testvér, apát fiú elad...

Mégis, ne szóljon erről ajkad,

Nehogy, ki távol sír e nemzeten,

Megutálni is kénytelen legyen!”

A szerző a Magyar Koalíció Pártja Országos Tanácsának tagja