Jön jobb?

A baloldali–liberális oldal képviselői továbbra is ugyanúgy állnak, mint egy hónappal ezelőtt, az adatok szerint a tavalyi országgyűlési választáson Összefogás néven induló konglomerátumra nagyjából másfél millióan adnák le szavazatukat (ebből egymillió fő az MSZP-t támogatja), a különutas Lehet Más a Politika stabilan negyedmillió választópolgár számára szimpatikus. Stabil a kormányzó Fidesz népszerűsége is, a Jobbik pedig minimális erősödést mutat. Nagyjából ezeket az eredményeket kapjuk hónapról hónapra, legalábbis azóta, hogy a Fidesznek egy sor közfelháborodást kiváltó intézkedésével 2014 végén sikerült leamortizálnia magát.

Ez a nagy stabilitás azonban mégis földrengésszerű változásokat jelenthet. A táborát lassan, de biztosan növelő Jobbikot már csak kétszázezer szavazó választja el a népszerűségi listákat közel egy évtizede vezető Fidesztől. A radikális párt a tavalyi választások óta bő félmillió szavazóval növelte táborát, s ebből kétszázezren olyanok, akik a parlamenti választásokon még a Fideszre voksoltak. Ráadásul a Jobbiknak további tartalékai vannak: a kormánypárt támogatói között további kétszázezer olyan embert találunk, akik szerint a dolgok rossz irányba mennek Magyarországon, és akik számára a Fidesz után elsősorban a Jobbik jelent alternatívát.

Jelenleg úgy tűnik, igaza lett Vona Gábornak, aki néhány évvel ezelőtt azt a szlogent hangoztatta, hogy „az ország lakóinak kétharmada jobbikos, csak még nem tud róla”. Súlyos hiba volna azonban a tendenciákat úgy leegyszerűsíteni, hogy a Jobbik népszerűségének növekedése egyben azt is jelenti, hogy „a nácibarát szélsőjobb” fenyegeti az országot. Riasztó látni a Jobbik népszerűségének növekedését úgy, hogy közben a párt képviselői rendre antiszemita gesztusokat tesznek. Ugyanakkor ügyelnek is arra, hogy kitérjenek a vádak elől: néhány nappal ezelőtt Kulcsár Gergely, a párt országgyűlési képviselője – Vona Gábor kérésére – virágot vitt a Duna-parti holokauszt-emlékműhöz. Oda, ahol tavaly beleköpött a holokauszt áldozatait szimbolizáló cipők egyikébe.

A Jobbik szavazói között ugyanakkor nemcsak a nyílt–rejtett antiszemiták aránya számottevő, hanem azoké is, akik – akár az MSZP szavazóihoz hasonlóan – szociális kérdésekben nem értenek egyet a kormánnyal, esetleg helytelenítik a Fidesz antidemokratikus döntéseit, vagy éppen kigúnyolják a Fidesz által elképzelt szép új világot, amelyet például az új köztévé is megtestesít.

A helyzetet azonban a baloldali–liberális pártok is befolyásolhatnák, ha tudnák: például a szavazóik számának növelésével. Azonban a veszprémi időközi választás (amelyen végül az általuk támogatott jelölt győzelmével elszállt a Fidesz parlamenti kétharmada) rámutatott arra, hogy a „demokratikus baloldal” potenciálisan jóval több szavazóra számíthatna, s így akár a versenyt is felvehetné a Jobbikkal – csakhogy a politikai kínálat nem túl vonzó ezen az oldalon. A közvélemény-kutatási adatok szerint ugyanis az Összefogás (MSZP, DK, Együtt, PM) pártjai nagyjából összesen 15 százalékos népszerűséget könyvelhettek el ott, ahol néhány nappal később az általuk támogatott (de a kampányban ezt egyáltalán nem megjelenítő) Kész Zoltán 43 százalékos eredménnyel győzött.

Van tehát tartalék a baloldalon, de a pártok továbbra is hiteltelenek a közönség számára. A Fidesz stagnál, a tömegpárti jegyeket mutató Jobbik pedig eközben szép lassan közelíti a vezető helyet a pártok népszerűségi versenyében. Ha átveszi a vezetést, az olyan változást jelent a magyar politikai életben, amely után alighanem új időszámítás kezdődik.

A szerző magyarországi publicista