Irigylem Záborskát

Irigylem a politikusokat. Nem a fizetésüket, a befolyásukat, hanem azt a hallatlan magabiztosságot, amellyel ostobaságaikat és otrombaságaikat kinyilatkoztatják. Más szégyenkezne, aggályok gyötörnék, éjjel álmatlanul forgolódna az ágyában, jaj, mit fognak rólam gondolni az emberek, hogy ilyen blődség csúszott ki a számon? Ők öntudatosan belemosolyognak a kamerába, és este boldog elégedettséggel hajtják álomra a fejüket. Itt van például Anna Záborská, a KDH szirupos mosolyú képviselőaszszonykája, aki egy hónapig 4500 koronából élt, hogy megtapasztalja, milyen is az, mert elképzelni sem tudta szegény – pardon: jólszituált – feje. És íme a szenzációs tanulság, amelyet tapasztalataiból levont, s amelyet az összes lap közölt: „Tudom, hogy a pénztelenség folyamatos stresszt okoz, de nem hiszem, hogy a szegények nem élhetnek boldogan. Ki lehet békülni ezzel az állapottal is. ” Ki mint él, úgy ítél. Záborská biztosan boldogan él, mint a lelki szegények általában, ha azt hiszi, hogy folyamatos sztresszben lehet valaki boldog. Orvosilag bizonyított, hogy a folyamatos stressz depresszióhoz vezet és különböző – főleg szív- – betegségekhez. Ha valakit az tart folyamatos stresszben, hogy képes lesz-e kifizetni a lakbért, s így megtartani a tetőt a feje fölött, orvosra már aligha futja a pénzéből, és a kör bezárul. Aki ezzel az állapottal ki tud békülni, az csak Záborská lehet, meg mindazok, akiket nem érint. Az arcátlanság az egészben nem az, hogy a képviselő asszony által deklarált célt – beleélni magát azok helyzetébe, akiknek 4500 koronából kell megélniük – eleve teljesíthetetlenné teszi a biztos anyagi háttér, hisz már ennek puszta tudata is álszent mímeléssé degradálja az egészhavi garasoskodást. Kis jóindulattal még az sem nevezhető arcátlanságnak, hogy Záborskának halvány fogalma sincs, miről beszél, elvégre ez a képviselőknek és a politikusoknak bevett szokásuk.

Az arcátlanság az, hogy miután megsejdítette, mint macska az esőt, mit jelent a szegénység, nyomban bagatellizálja is azt, igyekszik bearanyozni a maga kis kincstári derűcskéjével. Megszokhatónak minősíti a megszokhatatlant, ezt sulykolja a közgondolkodásba, altatgatja az amúgy is nehezen megszólaló társadalmi lelkiismeretet, csírájában fojtva el mindennemű szolidaritást.

De mit füstölgök? Ő legalább eljátszadozott a szegénységgel, ha nem is tanult belőle. De akkor minek? Hogy elmondhassa: másképp szavazni ugyan ezentúl sem fog, de „az érzései a szavazógomb lenyomásánál mások lesznek”? Azon töröm a fejem, mit bíznék rá erre a kenetes szavú asszonyságra?

A családom sorsát biztosan nem. De hát nem is bajmolódik ő ilyen csip-csup dolgokkal, hisz egy ország sorsáról hivatott gombnyomogatni.