Ion Iliescu és az erdélyi magyarok

Az 1989 decemberi véres rendszerváltás idején először hatalomra került Iliescunak ugyanis rövidesen lejár a második hivatalos államfői mandátuma, s a hatályos román alkotmány szerint már nem választható újra.

A 74 éves politikus, volt magas rangú kommunista pártfunkcionárius 1990 januárjának elején – még mint a forradalmi napokban alakult Nemzeti Megmentési Front elnöke – aláírta az ideiglenes román államvezetés híres és nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatát a nemzeti kisebbségi jogokról, amely azokban a zavaros és nehéz, de optimizmussal teli időkben nagy reményekre jogosított fel. Ez a néhány pontból álló dokumentum, amelyről azóta a román vezetés hallani sem akar, minden hiányossága ellenére is egyfajta kollektív jogokat és nagyfokú önigazgatást kívánt biztosítani a romániai kisebbségeknek. Nagy kár, hogy a román politika a nyilatkozat elveit nem vitte át a gyakorlatba.

Nem telt bele sok idő, s a nyilatkozatot a hivatalos Bukarest legszívesebben elfelejtette volna. A társadalomban felszínre törtek a magyarellenes indulatok – hogy ezt bizonyos körök mesterségesen segítették az más téma –, amelyek 1990 márciusának közepén Marosvásárhelyen a hírhedt magyarellenes pogrommal tetőztek. Iliescu első nyilatkozatában ugyan még a román szélsőségeseket tette elsősorban felelőssé az emberáldozatokat is követelő véres eseményekért, de alig néhány óra múlva már ő is a magyarok felelősségéről volt állítólag meggyőződve. A bukaresti Elias Kórházban ugyan még meglátogatta a fél szemét elvesztő Sütő Andrást, de hosszú ideig ez volt az utolsó „magyarbarát” megnyilvánulása. Iliescu vitathatatlanul profi politikus, aki mindig tudta mikor kell váltani, s mikor, melyik álláspont hoz többet a konyhára. Személyes nézeteit, valódi magánvéleményét nyilatkozataiból a közvélemény nem igen tudta objektíven megítélni. Ez vonatkozik a magyarokat, Erdélyt érintő véleményére is. Domokos Géza, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke többször beszélt arról, hogy Iliescuval a rendszerváltás előtt, amikor mindketten könyvkiadói igazgatóként – Domokos a Kriteriont, Iliecu a Műszaki Könyvkiadót vezette – nemcsak egymás mellett dolgoztak a román főváros peremén fekvő Scinteia Házban, de rendszeresen a világ dolgait is megvitatták, s a nemzetiségi kérdésekben is aránylag meg tudtak egyezni. Amikor Iliescu hatalomra került, akkor viszont már teljesen más álláspontot képviselt. Domokos mesélte, hogy őt is igen izgatta a dolog: mégis mi az igazi magánvéleménye Iliescunak, s egy négyszemközti eszmecsere során meg is kérdezte tőle. „Meg vagyok győződve arról, hogy ti, magyarok meg akarjátok szerezni Erdélyt, s el akarjátok szakítani Romániától” – hangzott Iliescu válasza 1990 tavaszán. „Számomra ez döbbenetes volt” – magyarázta nekem Domokos, s később kifejtette, hogy kapcsolataik a kilencvenes évek elején el is hidegültek. Iliescu ismételten államfő lett, Domokos pedig kivonult a politikából.

Vitathatatlan, hogy Iliescu ismeri a politikaművészet minden technikáját, ismeri a román társadalmat is, ezért tekinthető véletlennek, hogy a 2000-es elnökválasztás alkalmával a legélesebb magyarellenes retorikát elevenítette fel, amikor Erdélyben azzal kampányolt, hogy a magyarok el akarják venni ezt az „ősi román földet”. A politikust az sem menti, hogy ellenfele akkoriban Corneliu Vadim Tudor, a legszélsőségesebb román sovinizmus megtestesítője volt.

A 2000-es választások után, amikor a román szociáldemokraták csak az ellenzéki RMDSZ segítségével tudták megtartani parlamenti többségüket, úgy a párt, mint Iliescu is félretette, félre kényszerült tenni, az éles magyarellenes megnyilvánulásokat. Ez a tény, s Románia igénye az európai uniós tagságra, valószínűleg közösen eredményezte azt, hogy az utóbbi kormányzati ciklus alatt az RMDSZ többet tudott elérni a romániai magyarság érdekében, mint a 1996-2000 között, amikor a jobbközép kormánykoalíció tagja volt. A magyarok lakta vidékeken hivatalossá vált a kétnyelvűség, amely jóval szélesebb körű, mint Szlovákiában, s megindult a történelmi magyar egyházak vagyonának a restitúciója is. Példa erre a páratlan értékű nagyváradi katolikus püspöki palota. Csángóföldön néhány helyen engedélyezték a magyar nyelvű oktatást, újra a köztéren van az aradi vértanúk szobra, s március 15-e megünneplését a kilencvenes évektől eltérően senki sem akadályozza, sőt a román miniszterelnök is nyílt levélben szokta üdvözölni. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Romániában ma paradicsomban élnek a magyarok, s nincsenek problémák. Nyilvánvalóan vannak, de a változás is észrevehető. Egyebek között Georghe Funarnak is végre el kellett hagynia kincses Kolozsvár polgármesteri székét.

Az új államfő a jelek szerint Adrian Nastase mai kormányfő lesz. Bár Nastase az utóbbi években számos kérdésben jól együttműködött a magyarokkal – erőssége a reálpolitika –, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ő is többször beszélt az erdélyi románok, úgymond, erő-szakos elmagyarosításáról. Ilyen szempontból semmit nem tudni a liberális Traian Basescuról, Nastase legnagyobb ellenfeléről. Az ő nézetei a magyarokkal kapcsolatban gyakorlatilag ismeretlenek.