Egy futballfüggő naplójából (Amszterdam, ősszel)

Táskás szem, gyűrött arc, többnapos borosta, félrecsúszott zakó. Ahhoz képest, hogy tökrészeg, egészen korrektül sikerült leparkolnia a minifurgonjával. Szabadkozik, hogy egy „kis partin” vett részt, s megivott néhány sört. „De lehet, hogy lecsúszott némi konyak is” – teszi hozzá bűnbánóan. Oké, főnök, semmi gond. A kulcs nem akar szót fogadni reszkető ujjainak, ezért közelharcot vív a zárral, s csak úgy tárul ki a raktár hatalmas vasajtaja. „Na szóval, ez itt az én príma, vízparti stúdió-apartmanom” – mondja mosolyogva, sűrű csuklás közepette.

Amszterdam, ősszel. Tarka multikulti világ, nyugdíjas turisták körül lebzselő zsebmetszők (zakenroller), versenyszerűen fényképező japán fiatalok és a vadkender jellegzetes illata mindenütt. Meg a kilométeres sor a Van Gogh-múzeum előtt. Tájkép biciklin suhanó egyetemista lányokkal és idült vigyorú, bódult rasztafárikkal.

Csütörtök este megnézzük a magyarok edzését. Ezek a lehajtott fejű fiúk holnap futballozni fognak? A sajtótájékoztató sem vidámabb. Nagy, vörös függönyökkel leválasztott szürrealisztikus terem, mint egy hideglelős David Lynch-filmben. „A futball kiszámíthatatlansága időnként felborítja a papírformát, s mi ezt szeretnénk meglovagolni” – mondja Egervári Sándor. Ő az edző. A szövkap. Elképzelem, ahogy összeül a szakmai stáb, heteken át gondolkoznak keményen, amíg kifundálják a nyerő taktikát, s az volna a futball kiszámíthatatlanságába vetett hit. Ez is egy taktika, valóban. Kinek a „tiki-taka”, kinek a „kontrajáték”, kinek a „vakvéletlen”. Az utóbbi években mindig ezt játszottuk, a csodára bazíroztunk, csak ehhez nem Telkiben, hanem Lourdes-ban kellett volna edzőtáborozni.

Ahogy a sajtótájékoztató után körbejárjuk a stadiont, két imbolygó alakra leszünk figyelmesek. Látszik rajtuk, hogy őszinte hívei a kender alapú pszichedelikumoknak. Egyikőjük, aki még beszédképes, megszólít bennünket:
– Hali… Ööö… Magyarok vagytok?
– Sziasztok, igen.
– Ööö… Do you speak English?
– Magyarok vagyunk.
– Ja, tényleg! Öööö… Már elkezdődött a meccs?
– A meccs holnap lesz. Most csak edzés volt.
Ez a válasz meglepi őket. Hosszú másodpercekig egymásra merednek.
– Holnap? Ööö. Ez tuti?
– Tuti.
– Akkor… Ööö… Akkor ma lesz a Tankcsapda?

Egy híres francia észkombájn, Jean-Paul Sartre írta, hogy a futballmeccs egyszerű dolog lenne, csak az ellenfél jelenléte meglehetősen bonyolítja a helyzetet. No lám, néha még a híres észkombájnok is tévednek: mi, magyarok ugyanis a legcsekélyebb mértékben sem bonyolítjuk a helyzetet a futballpályán. A himnuszoknál még úgy teszünk, mintha. Aztán viszont villámgyorsan eltűnünk, felszívódunk, köddé válunk, mint Harry Houdini, a híres illuzionista.

Vagy ott van Kádár: mire a holland támadásoknál felfogta, hogy mi a szitu, addigra már vége volt a meccsnek, a nézők hazamentek, a pályagondnok pedig a reflektorokat is lekapcsolta. Így történt, hogy 8:1-re kikaptunk. Semmi különös, persze. Csak a szokásos agyonverés. A reális eredmény 20:1 lett volna. Ez a magyar mázli: megúszni a meccset nyolc kapott góllal.

Ha tizenegy ember nagyságú tekebábut teszünk ki a pályára, talán még azok is kiegyenlítettebb mérkőzést játszanak. Egy masszív oszlop, egy földbe vert cövek nem lehet magyar válogatott? Miért nem? Ha Kádár vagy Devecseri válogatott lehet, akkor bárki válogatott lehet, nem? Ezt a teljesítményt még Pista bácsi is lehozta volna a maga 81 évével, pontosan úgy, ahogy az Ibolya presszóban szokta: ül a széken, hosszan bámul maga elé, egyik kezében cigaretta, a másikban gyöngyöző kisfröccs, a távolban meg Van Persie.

Hajnali fél kettőkor halk, surranó hangok a szobában, az asztal alatt megzizzen egy szatyor. Egér! A szemtelen kaparászást egyértelmű hadüzenetnek tekintjük, úgyhogy azonnal kezdetét veszi a Nagy Amszterdami Egérvadászat. Kezemben a De Telegraaf csütörtöki száma, összetekerve. Városi gyerekként nincs sok tapasztalatom az egérformájú rágcsálók elleni hadviselésben, de mivel türelmünk és alvásidőnk egyaránt fogytán, a klasszikus csapdázás ötletét elvetjük, s a villámháború (Blitzkrieg) mellett döntünk.

Az ellenséges haderő kizárásos alapon a hűtőszekrény hátsó rácsozata alatti, nehezen megközelíthető területen rejtőzik. Két lehetőséget kínálunk fel az egérnek: vagy megadja magát (ez esetben a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezmények értelmében rögtönítélő bíróság elé állítjuk, és némi feddés után a kinti parkban szabadon engedjük), vagy azonnal elmenekül. Utóbbit választja: bátran kitör az ostromgyűrűből, és egy villámgyors, cikkcakkos iszkolás után kislisszol a bejárati ajtó alatti kétujjnyi résen.

Reggel némi rosszallással a hangunkban számolunk be a tulajnak arról, hogy az éjszakát alvás helyett vadászattal töltöttük az ő príma, vízparti stúdió-apartmanjában. Komoly arccal bólogat. „De hiszen ez természetes – magyarázza –, kint hideg van, bent pedig meleg, ezért bejönnek az egerek. Amszterdamban mindenütt ott vannak.” Vagy ha mindenütt nem is, de az ő príma, vízparti stúdió-apartmanjában igen. A tulajdonos szakszerű előadást rögtönöz a barátságos, szerethető holland egerekről (akárha egy természetfilm narrátorát hallanánk), s a végén még nekünk kell megtisztelve éreznünk magunkat, amiért egy fedél alatt tölthettük az éjszakát Amszterdam nevezetességével, a szürke egérrel.

A szombat délutáni napsütésben még megnézünk egy negyedik ligás meccset, az AVV Swift Amsterdam 3–1-re legyőzi a Voorschotent egy nyárfákkal szegélyezett, hangulatos pályán. Aztán hazarepülünk. Illetve: csak repülnénk, mert a kifutópályán hirtelen leáll a gép. „Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Rossz hírem van: meghibásodott a motor!” Semmi gond. Legfeljebb majd a reptéren írom meg a hétfői cikket. Az lesz a címe: nekünk nyolc.