Demján jóslata beteljesül

A múlt vasárnap tartott referendumon a magyar választópolgárok túlnyomó többsége igent mondott Demján Sándornak arra a felvetésére, hogy Magyarország a térség legszegényebb állama lesz.

A népszavazáson részt vevők a vizitdíj, a kórházi napidíj és a felsőoktatási tandíj eltörlésére mondtak igent, csakhogy ezzel újabb biztos lépést tettek Magyarország gazdasági lemaradásának tartós konzerválására. Bár a hiteltelen és népszerűtlen Gyurcsány-kormányt, konkrétan a miniszterelnököt kívánták büntetni és a saját pénztárcájukat menteni a befizetésektől, hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar egészségügy és felsőoktatás megreformálhatatlan legyen. Veszélyes precedens keletkezett, mostantól bármilyen népszerűtlen, de szükséges reformintézkedés felett Damoklész kardjaként lóg egy, azt esetlegesen ellehetetlenítő népszavazás. Márpedig Magyarország gazdasági nehézségeit épp az okozta, hogy 1996–97 óta semmilyen komoly reform nem történt, illetve a kormányok 2001–2002-től felelőtlen osztogatási politikába kezdtek. Mindenekelőtt a két nagy politikai pártot, az MSZP-t és a Fideszt terheli a felelősség azért, hogy elhitették a választókkal, lehetséges állami adminisztratív eszközökkel és pénzekkel két év alatt duplájára emelni a minimálbért, bevezetni a tizenharmadik, sőt tizennegyedik havi nyugdíjat, 50%-kal megemelni a közalkalmazottak bérét, emelni a szociális segélyeket, korkedvezményesen nyugdíjba engedni rengeteg embert. Bár kivétel nélkül népszerű intézkedések voltak, nem volt meg az a gazdasági bázis, amelyből mindezt finanszírozni lehetett volna. Így a népszerű döntések derékba törték a magyar gazdaság lendületét, súlyos eladósodáshoz és válsághoz vezettek. Ekkor állt elő a kormány a vizitdíjhoz és tandíjhoz hasonló ötletekkel, mondván, nincs pénz, a szolgáltatásokat igénybe vevő embereknek hozzá kellene járulniuk az egészségügy és a felsőoktatás költségeihez. A kormány csak a puszta gazdasági tényekkel szembesítette az országot, de az már nem hitt neki. Egyrészt Gyurcsány Ferenc maga mondta, hazudtak a választások előtt, másrészt nem lehet éveken át azzal ámítani az embereket, hogy az állam mindenre ad pénzt, mindenki jobban fog élni, minden ingyen lesz, majd hirtelen ennek ellenkezőjét mondani és csinálni.

A politikai elit mellett vétkes a magyar lakosság nagy része is, amely bedőlt Gyurcsány és Orbán ámítgatásainak, elhitte az állami gondoskodás vezérelte gazdagodás álomképét, görcsösen kapaszkodtak az ingyenesség illúziójába. A délibábokhoz való ragaszkodás lefékezheti vagy ellehetetlenítheti a reformokat és tartós gazdasági stagnáláshoz vezethet, Magyarország a térség legszegényebb országává válhat. A Fidesz pedig a saját kezét kötötte meg. Ha hatalomhoz jutnak (ami biztos, csak az a kérdés, mikor), hogyan reformálják meg az egészségügyet vagy az oktatásügyet a most eltörölt díjak nélkül? Mernek-e vállalni bármilyen népszerűtlen, mostani ígéreteiknek ellentmondó intézkedést? Valószínűleg nem, de ezzel meg is pecsételik az ország sorsát. Demján jóslata beteljesül.

Déli szomszédaink tanulhatnának a nemzetközi példákból. Számos uniós tagországban a széles társadalmi rétegek ellenállása és sokszor abszurd követelése a kormányzó politikai elit tehetetlenségével párosulva megbénította a gazdaságot, óriási méretűre dagasztotta az államadósságot, alacsony szinten konzerválta a foglalkoztatottságot. A belga, a görög vagy az olasz példa jól illusztrálja, hogy a kormányok reformtörekvéseit elbuktató és csupa népszerű dolog kiharcolásáért tüntető tömegek tartós egy helyben topogásra ítélhetnek egy országot. Az ír vagy a jóval közelebbi szlovák példa viszont arról tanúskodik, hogy a népszerűtlen reformokat vállaló kormányok a szükséges változtatásokat végrehajtva gyors növekedési pályára állíthatják a gazdaságot. A magyar lakosság sajnos az ír út helyett a görög útra lépett, és amíg tart az önámítás, a reformellenes hangulat és az állami gondoskodásba vetett feltétlen hit, addig egy helyben topogásra vagy lassú araszolásra ítéltetik az ország.