Csodára várva

A szlovák közmédia-fogyasztó akár karácsonyi ajándéknak is tekinthetné Radim Hreha visszahívását a köztévé éléről. Tekinthetné, ha a köztévében a jelenlegi helyzetben bármit is jelentene a vezér személye. Az ugyanis a Napnál világosabb, hogy a regnáló kormánykoalíció nem tűri el, hogy a rádióhoz hasonlóan ne az ő emberei irányítsák az ország egyébként egyre jelentéktelenebb televízióját.

Radim Hreha kompromisszum eredménye volt, s akár jó tévéelnök is válhatott volna belőle. Richard Rybníčeket, az előző elnököt lehet szidni, mint a bokrot, de egy biztos: konszolidált céget, eltörölt adósságállományt és 23 millió korona készpénzt hagyott maga után. A televízió alkalmazottai felének ez az állásába került, az ottmaradottak keményen megdolgoztak a jó gazdasági eredményért, miközben botrányosan csapnivaló sem lett a köztévé műsora. Rybníček beengedett ugyan olyan kereskedelmi formátumokat, amelyek nem a köztévébe valók, a másik oldalon viszont a kettes csatornát megpróbálta valódi közmédiummá varázsolni, amelyen a profit vagy a nézettség öt percre sem volt szempont, a minőség viszont alapkövetelménnyé vált. Erre építhetett volna az új elnök, ha feladata nem politikai, hanem szakmai lett volna. Igazi nagy eredményt Hreha nem könyvelhetett el: politikai lojalitásának nem lett anyagi hozadéka, hiszen a kulturális kormányzatból a szubvenciót még akkora sikerrel sem tudta kicsalogatni, mint az ellenlábasnak minősülő rádióelnök. A tévé gazdasági helyzete újra katasztrofális, az elektronikus médiapiacon lassan behozhatatlan lemaradással küzd a maradék nézőkért.

Mindez viszont nem, vagy nem csak Hreha bűne. Nemegyszer írtuk meg, hogy a közmédia siralmas helyzete egy olyan szabályozás és politikai rátelepedés eredménye, amelynek következménye nem a hatalmon levők ingyenes PR-terepe, hanem a nézők távozása és a piaci térvesztés. Annak pedig további következménye a még nem beállt, de igenis várható állapot: a televíziós beltenyészet, amelyben már csak a munkahelyek nyugdíjig való megtartása lesz fontos, nem a műsor.

A politikai hatalom nagyon ostobán bánik a közmédiával. Ostobán, hiszen legalább öt közeli ország tapasztalata bizonyítja ugyanazt, mint a pozsonyi televízió: a közmédium soha nem volt képes senkinek választásokat nyerni. Erre leggyorsabban Prágában ébredtek rá, ahol az előfizetői díj mellett kiutalt állami szubvenció kizárólag fejlesztésre. Van is eredménye. De a lengyel és a magyar politikai elit is rájött, a közmédiára való rátelepedés kontraproduktív, még Zágrábban sem jön be, hogy a demokratikusabb ORF-ről ne is beszéljünk.

Hreha távozása egyrészt ajándék, mert még menedzsernek sem volt jó. Másrészt viszont meghosszabbítja a televíziózás agóniáját a Malomvölgyben, még később jövünk rá arra, hogy a digitális átállásra nem készült fel a köztévé, a YouTube mint konkurrens technológa előretörésével pedig az alkotók sora még nem is találkozott. A televízió nem várhat másra, csak csodára. Vagy egy teljesen új közszolgálati televízió létrehozásával, vagy olyan médiaszabályozással, amely a közmédiát kiveszi a politikai játszótér homokozójából és oda teszi, ahová való: a médiapiacra. 2007 végén mindkét lehetőség a tudományos-fantasztikus kategóriába sorolható.