Az adóparadicsom íze

Senki sem gondolhatta komolyan, talán még Pavol Rusko gazdasági miniszter sem, hogy időtlen időkig eltitkolható, mi mindenre kötelezte el magát a szlovák kormány, amikor képviselője aláírta a milliárdos értékű beruházásokról szóló szerződéseket. Daniel Lipšic igazságügy-miniszter kezdeményezésére a nemzetközi gazdasági szerződések körüli köd eloszlatása törvényes feltételeinek megteremtésére jogi elemzést dolgoztak ki. Az egyszerű állampolgár nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy a törvényhozásban várhatóan legalább kísérlet történik a nemzetközi szerződések átláthatóbbá tételére, még köznapibban szólva: belátható időn belül talán többet is megtudhatunk arról, amit közönségesen csak adóparadicsomként emlegetünk. A gazdasági szerződések természetéből adódik, hogy ezeknek vannak, pontosabban: lehetnek titkos záradékai. Az viszont már a rendszerváltás óta Szlovákiában meghonosodott politikai szokások természetéből adódik, hogy nálunk politikai megfontolásból a szerződések olyan részleteit is titkossá nyilvánítják, amelyeket egy demokráciában teljesen nyilvánossá kellene tenni. Ennek a következménye, hogy az elkövetkező évek nagyberuházásairól politikusaink olyan képet alakítottak ki, mintha azok finanszírozóit kizárólag emberbaráti megfontolások vezérelnék. Még az egyszerű, a tőkebeáramlástól kenyérkereseti lehetőséget remélő munkanélküli számára is túlságosan rózsaszínű ez a tájkép, hát még Rusko miniszter politikai ellenfelei számára, attól függetlenül, hogy ezek a koalícióban állnak-e ugrásra készen, vagy az ellenzékben. Tegyük fel, hogy Lipšic miniszter kezdeményezése olyan hatékony törvénnyé érlelődik, amelynek alapján megkóstolhatjuk, milyen íze van a Rusko termelte tőkecsalogató „paradicsomnak”. Csak mellékesen: ezen újabban legkevésbé kell csak adókedvezményt érteni. Össznépi drukk kíséri az igazságügy-miniszter törekvését. A várva várt információszolgáltatási törvény elfogadása után vajon többet sikerül a lényegről megtudnunk? A havonként legfeljebb 15-20 ezres tételekkel kalkuláló kisember látását nem élesíti, hanem inkább elkápráztatja, ha arra kérik, mondjon véleményt egy többmilliárdos beruházás gazdaságosságáról, netán arról, hogy az ezzel kapcsolatos szerződéskötések során felmerült-e és kinél merülhetett fel saját zsebre gazdálkodás. A tisztábban látást csak a politika tisztességesebbé válása és a sajtó lényegre törőbb és politikátlanított tájékoztatási szerepvállalása segítheti elő. Az ideális az lenne, ha e két tényező együttműködve hatna. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy Rusko miniszter, a KIA gépkocsigyár felépítésének nyélbe ütője, illetve a Mohi Atomerőmű befejezésének támogatója nem lelkesedik a külföldiekkel kötött szerződések átláthatóbbá tételéért. Ebből ki-ki levonhatja a tanulságot.