Állótaps

Még a komáromi Jókai Színház premierjeit sűrűn látogató újságíró is ritkán tapasztalja, hogy a publikum percekig zúgó állótapssal jutalmazza a bemutatót. Örömmel jelentem: a társulat már nem éppen kortalan hölgytagjait kiváló jutalomjátékhoz juttató Forgószínpad című színmű ilyen produkció. A premieren zúg hát a „szten?ding ovéjsön”; a harmadik sorban ott ünneplek jómagam is, és közben az jár a fejemben, vajon mit tehet a zsurnaliszta, ha nem az előadást kell elemeznie, hanem a produkció, meg az azt követő viharos taps üzenetét szeretné koncipiálni? Nos, szerintem, vélemény helyett nyílt értékítéletet kell mondania. Éspedig úgy, hogy hűen önmagához szigorúan következetes legyen; hogy közlendőjének elve, jelleme s mértéke legyen.

Bár ki tudja, e soraim talán meg sem születtek volna, ha az állótaps hosszan tartó perceiben – a hosszú esztendők múltán újra együtt színházi varázslatot teremtő, szerepük szerint idős(ödő) hölgyek színpadi játéka láttán –, pusztán a nosztalgia munkál bennem. Valamennyien remek színésznők, kétség sem férhet hozzá, hogy ne bravúrral tudnák megoldani feladataikat. De amivel az állótapsot kiérdemelték, több ennél! Több, mert a Forgószínpadra keresztelt színészotthon lakóiként Szentpétery Aranka, Thirring Viola, Ferenczy Anna, Németh Ica, Lőrincz Margit, Varsányi Mari, Petrécs Anna és Gombos Ilona kivétel nélkül a belső arcukat mutatták meg. Azt, hogy az általuk formált alakok alapmagatartása szinte mindig más és más – noha a gyökerük rendre közös. A biológiai változás klasszikus formáját hozták az érett színésznők lelkületének, illetve a fanyarkás légkörű színészotthon társas magányának határát felmutatva. Ezt a külvilág előtt palástolt „romlékonyságot” olyan csonttalan elengedettséggel érzékeltették, ahogy a füst találkozik a lánggal. Sokadmagammal együtt, velem is elhitették, hogy a hivést sugárzó tekintet, a ragyogóan tiszta szempár, az őszinte önfeláldozás mögött felizzik a jellemet, az emberi tartást kikezdő, mélyről jövő önzés. E nyolc hölgy figurája kivétel nélkül, szakmai zsargonban, szólt valamiről. Színészi arcvonásaik portrévá rendeződtek; viselkedési formát, magatartást sugalltak. Azt a belső arcukat mutatták felénk, amely egyénre szabottan s rejtettebben rajzolódik ki, mégis messzebbre sugárzik: az állótaps örömteli, ám mégiscsak elillanó percein túl...

És itt körvonalazódik az állótaps üzenete, aminek nagydobra verése már nem színészi, hanem újságírói feladat. Még akkor is, ha a kompetensek általában a „hogy nem lehet” érveivel nyilazzák a tollforgatót. Egyszerűen csak azt szeretném – nem először – leszögezni: legyen őszinte szívügyünk az ötvenöt éve az anyanyelvünkön játszó hivatásos játékszín! Egyelőre ne lila ködben úszó színészsétányt szegélyező szoborparkról ábrándozzunk, hanem szerényebben, de igazszólóbban a szín?ház–város–szakma–civil szféra–színpártoló közönség összefogással szülessen meg végre az alapítókat, meg a később arra érdemeseket kitüntető, tiszteletet parancsoló Örökös Tagság és a színházunk évtizedes bástya szerepét bizonyítandó Színészmúzeum!

S ez a legtöbb, amire az állótaps perceiben a nyílt beszédhez szokott zsurnaliszta gondolhat.