Akik éppen nem haverok

De ennél sokkal komolyabb trendről van szó: az Orbán-kormány „szabadságharca” és „rezsiharca” a külföldi tőke ellen teljesen őszintén vállalja ezt a konfliktust, a Fico-kormány például az egészségügyben és korábban a pozsonyi reptér esetében vívott kemény meccseket a nagytőkével, de Csehország és a többi környező állam sem mentes az ilyen ügyektől.A politikai játéktér formája mára könnyen kivehetővé vált: a nagyvállalatok, lobbicsoportok ereje jelentős, de a nyugati standardokkal szemben ezek a csoportok nem univerzális elfogadottságra próbálnak szert tenni, hanem klientelista módon kapcsolódnak egy-egy politikai oldalhoz. Másfelől térségünk államait nem oly mértékben vezérlik az oligarchák, mint Oroszországot és a szovjet utódállamokat, és jelentős az eltérés Dél-Európától is, amelynek államai egészen más kulturális és történeti hagyományokkal rendelkeznek, mint akár Nyugat-, vagy Közép-Európa. A 20. század tapasztalatai szerint sem a teljes állami, sem a teljes piaci kontroll nem képes a társadalom és a gazdaság megfelelő koordinációjára. Éppen ezért mind az állami, mind a piaci szerepvállalásra szükség van az országok hatékony működtetéséhez. Ez ma már nem kérdés: de a pontos működési képletek tisztázatlanok. A 2008 utáni gazdasági válság megmutatta, hogy a nyugati országoknak sincs megfelelő eljárásuk e szükségszerű együttélés kezelésére. Közép-Európa problémái azonban mások. Míg Nyugaton a gazdaság levált a politikáról, majd felerősödve maga alá temette, Közép-Kelet-Európában a két alrendszer soha nem vált el egymástól. Politika és gazdaság összefonódása minden szinten megfigyelhető; sőt, ez az elvárt működési módszer. Ezek a nyílt titkok, kimondott, de törvényileg nem kezelt állapotok hatalmas frusztrációt okoztak a lakosságnak, amely látja a diszfunkciókat, látja a korrupciót, a klientelizmust és az összefonódásokat, és saját, nehéz helyzetét elsősorban ezeknek tudja be. Ezt a frusztrációt természetesen az egyes kormányok (és az ellenzéki pártok) is látják, érzik, fel tudják mérni. Ennek eredményei a nagyvállalat-ellenes akciók, amelyek dupla haszonnal kecsegtetnek. Egyrészt a saját klientúra kiszolgálását célozzák, másrészt kezelik a társadalmi feszültséget. Ám az ilyen akciókra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy rendszerszintű megoldást nyújtanának, vagy javítanák a helyzetet. Mint ahogy egyébként a gorillázó váteszek sem tudnak igazán jobbat mondani annál, hogy kergessük el a mostani eliteket, hogy majd újak csinálhassák ugyanezt. Ugyanis ma már teljesen egyértelmű, hogy a korrupció nem pusztán egyéni gyarlóságok összessége, hanem a rendszer terméke. Egy rendszert viszont nem olyan egyszerű megváltoztatni, de az mindenképpen jó kezdet lenne, ha választóként nem tapsolnánk fenntartások nélkül annak, ha kormányunk cinikus módon szelektív boszorkányüldözéseket rendez azon nagytőkéscsoportok ellen, amelyek történetesen épp nem a haverjai.