Ozsvald Árpád halálára

Ozsvald Árpád 1932–2003Somogyi Tibor felvételeNem vezetett mindjárt Pozsonyba az utunk. Ozsvald Árpád, akit mindannyian csak Ozsinak hívtunk, előbb a Garam mentén tanított, Nyírágón és Fegyverneken. S én, aki akkor már az Új Szó kulturális rovatában dolgoztam, Egri Viktor mellett, arra lettem figyelmes, hogy verseket küld nekünk, méghozzá biztatásra és közlésre egyformán érdemes verseket. S Egri Viktor, akinek ezer gondja-baja volt az akkori „írástudók” sületlenségeivel, nekem adta feladatul, írjak Ozsvaldnak, és bátorítsam, küldjön további verseket.

Remélem, nem kegyeletsértés, hanem jóízű történet ebből az időből; Lovicsek Bélától tudom, aki Zselizről Pozsonyba, a Hét szerkesztőségébe került, hogy Ozsvald Árpád, a katedraasztalon szerezte első, nekünk küldött verseit, mégpedig úgy – Lovicsek szerint, aki igazgatója volt –, hogy a tanulóknak feladatot adott, vagy egyszerűen csak azt mondta a gyerekeknek: – Tegyétek hátra a kezeteket, maradjatok csendben, aztán majd beszámoltok róla, mit hallottatok a csendből! – Lovicseknek éppen a síri csend tűnt fel, amikor elment a tanterem ajtaja előtt, és benyitott. A kép, amely elé tárult, azt mutatta, hogy a tanulók merev testtartással ülnek, Ozsvald meg verset ír az asztalon. Bájos történet, a fájdalmas halálhír sok mindent felidéz a magamféle emlékezőben, aki Ozsvaldnak az ötvenes évek legelejétől pályatársa voltam.

Valamennyiünk gyengéje volt a szlovák nyelvtudás. Az ebből következő esetlenségekből én magam akár egy terjedelmes anekdotakönyvet írhatnék, különösen főiskolás éveimből, amikor minden év júliusában a Kis-Kárpátok másik oldalára vittek katonai gyakorlatra. Olyan Švejk-féle katona voltam, hogy az összeroppanás határán álló parancsnokom magamegadóan mondta a szemembe: Ő belátja, nem mindenkiből lehet jó katona! Szegény, elhunyt barátom, Ozsvald Árpád is hasonló cipőben járt, de ő mint a Pedagógiai Főiskola végzett hallgatója, alhadnagyi rangot kapott, és a Csehszlovák Néphadsereg tartalékos tisztje lett. Ez juttatja eszembe vele kapcsolatban a további bájos történetet. Behívták valamelyik csehországi laktanyába, s mint tartalékos alhadnagyot a laktanyaparancsnok megtette szakaszparancsnoknak. Ebből nem is keletkezett volna semmi probléma, de a laktanya látogatót kapott, egy tábornok személyében, gyorsan fel kellett seperni az udvart, s gyakorolni a szakaszparancsnokoknak a rájuk bízott szakaszok díszemelvény elé való vezénylését. S ez jól is ment a tartalékos és hivatásos tiszteknek. Amikor azonban megjelent a tábornok az emelvényen, egyszerre vibrálni kezdett az udvaron a levegő, s a pattanásig feszült helyzetben már minden szakasz a tábornok előtt állt, csak az Ozsvaldé járt körbe-körbe az udvaron, míg a mindenre odafigyelő laktanyaparancsnoknak eszébe nem jutott, hogy ez a magyar nemzetiségű alhadnagya bizonyára elfelejtette a cseh vezényszavakat, azért járnak még mindig körbe, s egyik tisztjével gyorsan átvetette a parancsnokságot, így aztán, ha késedelemmel is, a szakasz a tábornok elé állhatott. Ezt a történetet sokszor elmeséltem társaságban, s ő mindig nagyot nevetett, s annyi megjegyzést fűzött hozzá: – Ezt Mács csak kitalálta!

De visszatérve pozsonyi összesereglésünkre, a sorainkból végleg eltávozott kiváló költőnk 1956-ban a Fáklya utódlapjához, a Héthez került, s ízlelgette, kóstolgatta a szerkesztés mikéntjét. S egyszer csak azt vette észre, hogy Bábi Tibor, Cselényi László, Duba Gyula, Tőzsér Árpád és én magam is szerkesztőtársa lett. A későbbiekben további írók csatlakoztak hozzánk: Ordódy Katalin, Zs. Nagy Lajos, Keszeli Ferenc, Simkó Tibor, Lovicsek Béla. Azt lehet mondani, hogy a Hét fontos helye lett bimbózó irodalmunknak. Akiket felsoroltam, azokról nyugodtan kijelenthetem, hogy egyik kezükkel szerkesztettek, riportot írtak, a másikkal verset, illetve prózát. Ozsvald Árpád ebben az orkeszterben a szerénységet, a visszafogottságot jelképezte, s ő volt az leginkább, aki a kapott feladatot határidőre elvégezte. Tőzsér Árpád állt elő már többször azzal az okos javaslattal, hogy a Hétben dolgozott írók nevét meg kellene örökíteni egy emléktáblán, amelyet a hajdani szerkesztőség külső falán helyeznének el. Mert hiszen szerkesztői és riportírói munkájukkal nagy szolgálatot tettek a szlovákiai magyarságnak! Ma is csodálkozni lehet, hogy annyi író jól megfért egy fedél alatt.

Én magam 1960 októberétől szerkesztettem együtt Ozsvald Árpáddal a Hetet. Bojsza (Barsi) Imre megbízott főszerkesztő az Irodalmi szemlébe átvándorolt Bábi Tibor helyére vett fel a riportosztály vezetőjének. A Hétnek egy nyolcoldalas rotációs nyomású melléklete volt, abból lett később a Fórum melléklet, amelyet 1964-ig Ozsvald Árpád szerkesztett, 1964-től 1970-ig, megszüntetéséig pedig én. Ozsvaldot 1960-ban Boszja helyettes főszerkesztőnek léptette elő, s az maradt a hetilap kilencvenes évekbeli megszűnéséig. Őt azonban a munkatársak is, a lap- és könyvolvasók is elsősorban költőként ismerték. Számos helyre hívták író-olvasó találkozóra, falusi és városi művelődési házakba és iskolákba, és mindenütt szeretettel fogadták. Ha a nyolcvanéves Dénes Györgyöt köszöntő írásomban leírtam (az Új Szóban jelent meg), hogy „egymást követő nemzedékek nőttek fel Dénes György nevével, kötetekben megjelent költeményeivel”, ugyanezt elmondhatom Ozsvald Ápádról is. Versei kivétel nélkül a második világháború alatti és utáni falu világához és a szlovákiai magyarság keserves gondjaihoz kötődnek, ez utóbbiak kiemelkedően szép és nagy versek, az egész magyar nyelvterület irodalmában számon tartottak.

Csurgón érettségizett, Csurgóra várták érettségi találkozóra, de már nem mehetett. Egyre romló egészségi állapota nem engedte meg. Törékeny alkata ellenére derekasan, már-már hősiesen ellenállt a Kaszásnak. Szinte az utolsó napokig részt vett a pozsonyi magyar rendezvényeken, mintha ilyen módon is mutatni akarta volna, hogy nem adja fel, nem enged a halál egyre keményebb szorításának. Nem hagyhatja magukra azokat, akikért élt, akik a versein nőttek fel, költészetéből merítettek erőt a megmaradásukért folytatott küzdelmükhöz. Akiknek figyelmeztetőként Hettita ballada című költeményét írta: „Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét, a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek derűs arcukat elrejtették a homokdombok hűvösében”... „Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét, az istenek szeméből kiesett a lazúrkő”... „Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok kifordultak a helyükből”... „Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra, melynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak, az aranybika két szarva között elpattantak a húrok – nem kísérte hárfa az apák, fiúk és unokák hűtlenségét”.

Tiszteletre méltó életküzdelme végül is a nagy megadással fejeződött be, s mi itt maradottak, fájdalmas szívvel vesszük tudomásul, hogy ismét árvábbak lettünk. Csillaghullásos lenne a mi időnk, mint az augusztuséjszaka? Ozsvald Árpád, a felejthetetlen költő, szeretett és tisztelt barátunk már egy másik világban, a túlvilági életben keresi az előtte járó költőtársait, ahol derűsebbé válik majd lírai hangvétele, hiszen ahová elment, ott nincs bántás, csalódás, szenvedés, kisebbségi lét, csak örök egyformaság van! Valamennyiünk Ozsija, Ozsvald Árpádja, legyen neked könnyű a föld, és nyugodj békében.