Benne látták a jövő muzsikusát

Mégis hiába ünnepelték, ajnározták külföldön, és kínáltak neki remekül fizetett állásokat, mindig visszatért imádott-gyűlölt Párizsába.

Mi magyarok külön köszönettel tartozunk neki a csodálatos Rákóczi-indulóért, a magyar zenekarok külföldi koncertjeit betetőző, parádés ráadásszámért. A hagyomány szerint Erkel ismertette meg vele a tüzes kuruc dallamot 1846-ban, amikor Pesten vendégszerepelt. Berlioznak annyira megtetszett, hogy grandiózus művébe, a Faust elkárhozásába is beleszőtte, és külön ezért földrajzilag kissé arrább, a magyar végekre helyezte át Goethe Faustjának színhelyét. Neki az ilyesmi könnyen ment, fantázia dolgában kevesen vehették fel vele a versenyt. Képzelőereje túlságosan is élénk volt, olyanynyira, hogy valóságként élte át azt is, ami csupán gondolataiban játszódott le, és ez ugyanolyan boldogsággal vagy szenvedéssel töltötte el, mintha valóban megtörtént volna. A fantáziájának köszönhette műveinek sziporkázóan színes zenekari hangzásvilágát is, mert egyetlen hangszeren sem tudott játszani. Gyerekkorában fuvolázni és gitározni tanult valamicskét, de nem sokat. Bár szeretett volna zongorázni tanulni, édesapja, a Grenoble-hoz közeli Côte Saint André jó nevű orvosa nem engedte, attól tartva, hogy elhanyagolná gimnáziumi tanulmányait. Orvosnak szánta a fiút, aki 18 éves korában Párizsban el is kezdte orvosi tanulmányait, de szülei legnagyobb elkeseredésére csakhamar átiratkozott a konzervatóriumra. Már otthon is komponált, 13 éves korától, miután átrágta magát két összhangzattan-tanulmányon, a szülők tehát számolhattak ezzel a fordulattal, mégsem tudtak belenyugodni. Nem is bocsátották meg neki soha.

A büszke fiatalember kénytelen volt kenyérkereset után nézni: kóristáskodott és zenekritikákat írt. Az utóbbi mesterséget szinte élete végéig űzte, ragyogó tollú, de rettegett ítészként szerzett nevet, és persze sok ellenséget is. A konzervatóriumi órákat nem nagy lelkesedéssel látogatta, de mestereitől, a prágai születésű Reichától (Lisztet, Gounod-t, César Franckot is tanította) és Lesueurtől mégis sokat tanult. Az utóbbi műveinek drámai-leíró karaktere már csíráiban magában hordozta azt, ami Berlioznál programzenévé teljesedett. Lesueur volt az első „monumentális” zeneszerző, hatalmas zenekart alkalmazott, és sokat szerepeltette benne a harsány rézfúvósokat. Tanítványában ebből a szempontból is hű követőre talált. Berlioz emlékirataiban nem sok helyet szentelt mestereinek, a hangszerelés titkait saját bevallása szerint a párizsi operában sajátította el, főleg Meyerbeer operáit hallgatva. 1843-ban könyvet is írt a hangszerelésről, ő, aki hangszeren nem játszott. Ez az egyetlen hangszerelési kézikönyv, amelyet nagy zeneszerző írt, ezt használják világszerte ma is (Richard Strauss korszerűsítő simításaival) a leendő komponisták. Par excellence kézikönyv – tiszta, világos, rendszerezett. Mintha nem is a lobogóan szertelen, kiszámíthatatlan Berlioz írta volna.

Mert végletek között csapongó kedélye élete végéig megmaradt, ez árad muzsikájából is. Műveiben a hihetetlenül széles érzelmi skála a mennyekig repítő boldogságtól a fájdalom legmélyebb bugyraiig mind saját tapasztalat, az ő belső lelki világa. Romeo, Faust, Harold, a Fantasztikus szimfónia ifjú művésze, Benvenuto Cellini, Aeneas és Benedek mind-mind az ő zenei arcképe. Az elsők között volt, aki legbensőbb érzelmeit öntötte zenébe, rákényszerítve hallgatóit, hogy együtt ujjongjanak, együtt szenvedjenek vele. Mindig az elragadtatás és a legmélyebb depresszió között egyensúlyozott, tele volt grandiózus tervekkel, és iszonyatosan frusztrálta, hogy nem valósíthatta meg őket. Miközben barátai, Dumas, Liszt, Chopin, Hugo, Balzac, Delacroix sikeres befutók lettek, őt elkerülte a siker. „Engem mindig bolondnak néztek a párizsi zenei világban” – írta emlékirataiban. Magánélete sem alakult szerencsésen. Halálosan beleszeretett egy Párizsban vendégszereplő angol színtársulat szép tragikájába, Harriet Smithsonba, de az örökös pénztelenség és jellemük különbözősége tönkretette házasságukat. Nem volt boldog második házassága sem egy kevés tehetségű, szép énekesnővel. Saját pénzén, félig üres teremben kényszerült előadatni műveit, a gyér bevétel arra sem volt elég, hogy kifizesse a zenészeket, énekeseket, kottamásolókat. Ezért többször erőszakkal nyomta el magában az alkotás vágyát. Emlékirataiban megírta: éjszakánként gyönyörű melódiák kísértették, csak fel kellett volna kelnie, és papírra vetni őket. De tudta, hogy akkor megszállottan belevetné magát a munkába, elmaradna a napi cikkírás és az érte járó kereset, s az elkészült mű bemutatása ismét adósságokba döntené. ĺgy inkább elhessegette a papírra kéredzkedő dallamokat.

Berlioz reménytelen anyagi helyzetén a már halálosan beteg Paganini segített, aki 1838-ban meghallgatta egyik koncertjén a Fantasztikus szimfóniát és a Harold-nyitányt, s elragadtatásában nyilvánosan kezet csókolt a szerzőnek. Ezt a nem akármilyen gesztust másnap egy hatalmas összegű pénzadománnyal nyomatékosította. A párizsi siker mégsem jött meg, operái langyos fogadtatásban részesültek, grandiózus Te Deuma (1849) a korábbi Requiemhez hasonlóan politikai intrikák szövevényébe került, és az Invalidusok templomában szorongó tömegnek fogalma sem volt, mekkora zenetörténeti esemény tanúja.

Liszt, Wagner és Paganini ellenben benne látták a zene jövőjét. Külföldön, főleg Németországban (Liszt lelkes propagálásának is köszönhetően) úgy fogadták, mint az új zene prófétáját, kitüntetésekkel halmozták el. Ám a meg nem értettség érzetét már ezek a sikerek sem tudták eloszlatni. A megfeszített munka és az egymást követő csapások – barátja, nővére, második felesége és imádott fia halála – aláásták egészségét. 1869-ben, 66 éves korában, három hónappal azután, hogy diadalmas oroszországi turnéjáról visszatért Párizsba, meghalt.