Az idő folytonosságának vágya

Többé-kevésbé mindnyájukkal ugyanazt az utat járta végig, így a nyolc megszólított egyenlő esélyt kapott, hogy belopja magát az életük s alkotásaik iránt érdeklődő olvasók szívébe.

A könyv dunaszerdahelyi bemutatóján megszólaló interjúalanyokkal ellentétben én készséggel elhiszem, hogy Cs. Liszka Györgyi „jobb hallgató, mint kérdező”, meg azt is, hogy az általa föltett kérdések sem nem álnaiv, sem nem provokatív kérdések. Korunk profi újságírója ugyanis máshogyan: röviden és állandóan célra tartva kérdez, szinte kellemetlenkedve, nem oly familiárisan, mint Cs. Liszka, aki saját bevallása szerint is „régimódi, hosszadalmas beszélgetésekre” vágyott. Stilisztikailag azzal lehet érvelni, hogy ha Cs. Liszka hivatásos kérdezőként lépett volna föl, nem hagyta volna a szövegben saját közbeszólásait („Ne ijesztgess, Pista!”; „Jaj, Zoli, ez már egy új fejezet, új kérdés volt.”), és tartózkodott volna a minősítésektől is („Hát már önmagában ez nagyon érdekes.”), amik egy hagyományos újságinterjúban dilettánsnak hatnának, itt viszont stílusfestő szerepük van. (Más lapra tartozik, hogy egypár abszolút funkciótlan kérdésre – pl. „Később a lakást visszakaptátok?” – sehogy sem találok magyarázatot.)

Mindazonáltal tévedés volna túlzott jelentőséget tulajdonítani a kérdéseknek. A hatás szempontjából ugyanis a válaszok koherens tartalma a lényeges, illetve az, hogy a beszélgetések mennyire vallomások, mennyire nyilatkozik meg bennük a megszólított művészek önreflexív hajlama. S íme, kiderülhet, nem feltétlenül a legnevesebb író a legjobb vallomástévő, ha figyelembe veszszük, micsoda szembeötlő ellenpontja Bereck, Bettes és Barak élvezetes ön-ábrázolásának például Esterházy kényszeredett nyilatkozata. (A másik hét mélyinterjú olvastán biztosra veszem, nem a kérdező miatt vált az Esterházy-beszélgetés közel egynegyede lapos beszélgetéssé a beszélgetésről.) A kérdezés módja egyébként csak az egyik ok, amiért ez a könyv eltávolodik az efemer publicisztikától. Ezek a beszélgetések ugyanis jól felismerhetően a jövőnek készültek, amennyiben hivatkozásrendszerük a privát történelemből az időtlenség felé mutat. Az időtlenség, pontosabban az idők folytonosságának felemelő vágya már a kötet címében – majd részletesen a bevezetésben – felbukkan („az idő itt mit se számít”), és tetten érhető egy híján mindegyik beszélgetésben. Ezt ragadja meg Tőzsér kötetcímet ihlető szép szinesztéziás alakzata (ezüstpillanat), erre utal a genetikai folytonosságot feszegetve Bereck, Hizsnyai, Barak és Esterházy is, ezért hátrál családjának XIII. századi eredetéig Bettes, valamint ezért beszél Grendel saját életéről mint a végtelen időfolyam parányi cseppjéről. Valahol mindnyájan egy bizonyos folytonosságot érzékelnek, talán a fizikai és szellemi lét transzcendens összefüggéseit. Kivételnek érzem Varrót, akit látszólag hidegen hagy tér és idő megfejthetetlen kozmosza, de lehet, csak arról van szó, hogy ez az érzés életkorfüggő.

Az interjú mint műfaj irodalomtörténeti szempontból ingoványos talajnak számít, mert nem biztos, hogy a ma hitelesnek hangzó életrajzi adatról nem derül ki később, hogy merő fikció. Ez nem azt jelenti, hogy a kérdezettek nem mondanának igazat, csak azt, hogy nem biztos, hogy jól emlékeznek (vö. „Remélem, jól emlékszem”[H.Z.]; „Saját esküvőmre hazaengednek-e, mert talán[!] elkövettem valamit” [G.L.]), vagy hogy mindenre akarnak-e emlékezni, s ha igen, azt el kívánják-e mondani. Ha a kérdező nem elég óvatos, az önreflexív hajlam akár ön-misztifikációba is átcsaphat. Nem csak arról van szó, hogy a vallomástévő időnként nem az, akivel ő maga azonosítani szeretné magát – ez az ars poetica integráns, kianalizálható része –, hanem arról a Kulcsár Szabó Ernő-féle meglátásról is, mely szerint „bár saját élettörténetünknek magunk vagyunk a szerzői, bizonyosan nem mi vagyunk a legjobb elbeszélői”. Néhány adalék azonban (pl. Bereck József vallomása arról, hogy szerinte érdemtelenül került a megszólítottak közé) meglehetősen nagy hitelt ad az interjúalanyok szavainak, mint ahogy bizonyára azt sem véletlenül mondta a szerző szemébe Tőzsér Árpád, hogy „érvényes múltunkat írtad meg”.

Cs. Liszka Györgyi talán nem professzionális kérdező, viszont hivatásos szerkesztő a javából, aki a körvonalakat éles szemmel meglátva s biztos kézzel válogatta össze a beszélgetések végére fűzött irodalmi szemelvényeket: tizenhárom költeményt, két novellát és három Esterházy-részletet. Ezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nyolc portré a megszólalók hatalmas személyiségbeli különbségei dacára érdekes kötetté egységesült. Én úgy hiszem, Cs. Liszka Györgyi beszélgetésfüzére ki fogja állni az idő próbáját, más szóval: alighanem hasznos segédeszköz lesz később egy-egy írói életmű mélyebb értelmezésekor. Az azonban már most egészen biztos, hogy a benne foglalt írók életrajza e kötetnek köszönhetően színesebb és plasztikusabb lett, mint valaha.

(Cs. Liszka Györgyi: Ezüstszálon. Nap Kiadó, 2003)