Ami megéri az árát…

Mint arról mi is hírt adtunk, az oxfordi zenekar hetedik, In Rainbows című stúdióalbuma egyelőre csak letölthető formátumban szerezhető be. Az együttes saját maga árulja a világhálón. Hanghordozón csak később kerül a boltokba. Élvonalbeli sztárzenekar még nem folyamodott ehhez a terjesztési módszerhez, hetekkel, sőt hónapokkal a hivatalos (fizikai) megjelenés előtt. Ráadásul a zenészek nem szabtak hozzá árat, magyarán: mindenki annyiért veszi meg, amennyiért akarja. A rendszer bármekkora összeget elfogad, de akár ingyen is letölthető. A BBC kritikusa – saját bevallása szerint – nulla fontért „vette meg”, hozzátéve, hogy ennyit is ér. Meglepődtem a kijelentésén, mert ez természetesen nem igaz, bár a lemez valóban megéri az árát… Az eddigi adatok szerint egyébként a vásárlók harmada töltötte le ingyen, és átlagosan négy fontot fizettek érte. Miután bejelentették az album rendhagyó terjesztési módját, egyértelművé vált, hogy akármilyen csodás szerzeményeket is vonultat fel, a közvéleményben leginkább a rendhagyó kiadás kapcsán marad emlékezetes. A zenetörténetben meg főleg.

Az 1991-ben megalakult Radiohead az utóbbi tizenöt év egyik legelismertebb, legfontosabb és legbefolyásosabb brit együttese. Az 1997-es OK Computer című nagylemezét több szakmabeli a kilencvenes évek legjelentősebb korongjának kiáltotta ki, és nem csak Nagy-Britanniában. „A frontember, Thom Yorke teljes harckészültségű világlátásából, valamint a zenekar epikus gitáralapú rockjára és elektronikus hangzavarára alapuló zenéjéből született OK Computer csúcsmunka. Előre vetítette a következő évek irányzatát, ez lett a mérvadó” – nyilatkozta róla a közelmúltban Chuck Klosterman amerikai zenei újságíró.

Az In Rainbows című új album negyvenkét és fél perces, mindössze tíz szerzeményt tartalmaz. Az együttes ilyen rövid lemezt karrierje kezdetén készített: az 1993-as Pablo Honey című első albuma valamivel több mint negyvenkét perces, és tizenkét felvétel hallható rajta.

A zenészek – korábbi elmondásuk szerint – valami egészen újat akartak létrehozni. A második nagylemezük, az 1995-ös The Bends óta mellettük dolgozó Nigel Godrich producer helyett egy másik szakemberrel, a rocktól a popon át az elektrozenéig már minden stílusban bizonyított Mark ”Spike” Stenttel kezdtek dolgozni 2006 tavaszán. Az új dalokat élőben tesztelő (tehát a többségét már ismerhettük a fellépésekről), a tavaly májustól augusztusig tartott, a budapesti Sziget Fesztivált is érintett turnéjuk után azonban visszahívták Nigelt, és vele öntötték végső formába a szerzeményeket. A felvételek valamiért új hangszerelést kaptak. Szerintem hiba volt áthangszerelni őket, az élő verziók jobban szóltak. A stúdióváltozatok túlságosan sterilek. Az eredeti elképzelés, a kísérletezős jelleg mindvégig jelen van: a hangulatok és tempók folyamatosan váltják egymást.

A korong elborult ritmusokkal veszi kezdetét. A dinamikus 15 Steps futurisztikus alapú: éles gépi dobokkal, erős gitártémával és artikulált énekkel indul, majd felbukkan benne egy breakbeat-betét és „hej”-t kiáltó gyerekkórus. Ezt a gyors tempójú, torzított gitárzúzós, a Pearl Jam hangzásvilágát idéző Bodysnatchers követi. Thom éneke mindkét dalban a harmincegyedik életévében 1997-ben elhunyt amerikai énekes-dalszerző-gitáros, Jeff Buckley előadásmódjára emlékeztet. Ezután nyugodt, lírai szerzemény következik. Az OK Computer melankóliáját idéző szívbemarkoló Nude az említett album idejéből származik – a lemezhez kapcsolódó turnén bemutatott felvételből végre stúdióváltozat készült. A negyedik, a Weird Fishes/Arpeggi kurta groove-ra épülő gitárbontogatós dal. Az ötödik, az All I Need billentyűn és triphopos ritmusokon alapul. Ezt követően a dobmentes, akusztikus gitárral és vonósokkal kísért Faust Arp következik. A hetedik, a visszhangosan csattogó ritmusú Reckoner több zenei stíluselemből épül fel. (Semmi köze az ezredforduló környékéről ismert azonos munkacímű koncertszerzeményhez.) Ezután két fülbemászó, szinte már rádióbarát felvétel hallható: a finoman lüktető, nyugis, elszállós, reggae-s House Of Cards és a végig gyors tempót diktáló, hozzá akusztikus gitárt használó Jigsaw Falling Into Place. A zongorára épülő, gitármentes Videotape gyönyörű, felemelő lezárása a korongnak – az utolsó másfél perc instrumentális. Az album tele van olyan apróságokkal, amelyek csak többszöri meghallgatás után fedezhetők fel. A szövegvilág politikai felhangoktól mentes, ami meglepetés a két legutóbbi Radiohead-lemez: a 2001-es Amnesiac és a 2003-as Hail To The Thief, valamint Thom tavaly kiadott gitármentes The Eraser című szólóalbumának erős politikai tartalma után. Ezúttal a bizonytalanság, a szorongás, a vágy, a kísértés és a csábítás a fő témák.

Az In Rainbows rövidesen fizikai formátumban is napvilágot lát: a zenekar honlapján negyven fontért már most előjegyezhető a december 3-án kiadásra kerülő díszdoboz, amelyben a CD nyolc új felvételt tartalmazó bónuszkoronggal és egy könyvvel egészül ki. Dupla bakeliten is beszerezhető lesz. Szimpla CD-n is megjelenik majd, valamikor 2008 elején. Igaz, lemezszerződés még nincs. Többen is versengnek az együttesért. (Tehát a Radiohead sem kiadók nélküli világban képzeli el a jövőjét, legalábbis egyelőre még nem…) A korábbi cége, az EMI alá tartozó Capitol Records mellett a Warner Music és a Columbia Records is szerződtetni szeretné, sőt a Paul McCartney és Joni Mitchell albumát kiadó kávéházlánc, a Starbucks idén indult Hear Music nevű zenei cége is kivetette rá a hálóját. Egy hírportál szerint két független kiadó a legesélyesebb. Az együtteshez közeli forrásból értesülve biztosra veszi, hogy az Egyesült Államokban az ATO Records, Nagy-Britanniában a frontember, Thom szólólemezét is forgalmazó XL Recordings lesz a befutó. (péjé)